Furcsa üzenete volt Fassang László koncertjének, annyira furcsa, hogy remélem, félreértettem mindent. Az üzenet ugyanis így szólt: az orgona a klasszikus zene ízlésficama. A választott művek vagy nem túl jók, de ha jók, akkor nincsenek rendesen eljátszva. Érdekes, mennyire nem esik egybe a művek minősége és Fassang László játékának meggyőző volta. Az első szám, nagy és bonyodalmas Bach-darab, az F-dúr toccata és fúga, amely nem egyszerűen kezdet, hanem a csúcsnak kellene lennie, amiről a koncertnek szólnia kellene, csak zeng, üresen, kifejezéstelenül. Sokszor csak úszunk, szólnak a sípok, szépen, rendben, időnként kicsit zökkenünk, nem súlyosakat, de ahhoz elegendően nagyokat, hogy azt érezzük: még csak el sincs mondva a mű szabatosan, hogy megteremthesse önmagát. A darab végén Fassang László nagyot szuszszan, sikerült - ebből körülbelül meg lehet sejteni, hogy a mű puszta eljátszása mennyit követel az előadótól. De hát nem is a tisztelet hiányzik belőlünk, hanem az élmény.

Fassang Lászlót pedig nemcsak tisztelni lehet, hanem szeretni is. Szerény és mosolygós, izgul, mégis a helyén van, ahogy átlendíti két lábát a padon, az egyszerre hetyke és kamaszos, ahogy játszik, komoly, fegyelmezett, de csak a hibáival személyes, egyébként valahogy elvész, eltűnik, mintha rádőlt volna az orgona. Van másik véglet is, a koncert második részében Fassang László sokkal intenzívebb. Ami azért is különös, mert a Danubia Zenekar is vele van a pódiumon, azért is, mert ő maga nem elöl ül, hanem benn a zenekarban, de főleg azért, mert a mű maga, Joseph Jongen Symphonie concertante című négytételes versenyműve nem remekmű. Nagyon nem. Az első két tétel alatt még azt érzi az ember, hogy mégis jó, ha van egy hangszer, amely a maga önálló életét éli, és Bartók meg Stravinsky századában az orgona komponistái Duruflé meg Florentz. Vagy Jongen.

A két tétel után azonban elveszítjük az illúzióinkat, Jongen üres és a Toccata tétel végére értelmetlenül zajos is, se ötlet, se mondanivaló, csak annyi, hogy legyünk minél hangosabbak. Fassang László viszont kifejezetten jól játszik, egyensúlyban van a zenekarral, ami ennél a műnél egyáltalán nem egyszerű feladat, szép hangszíneket kever ki, és megint azt nem érti az ember: a Tannhauser kórusát vajon miért nem így játszotta? Mert ott nem szép az a közönyös, nazális hang, ahogy a távoli kórus megjelenik, és a csúcspont után kellemetlen az elakadás, ahogy nem sikerül rögtön visszavenni. Elég talányos dolog azért eljátszani egy átiratot, hogy azt bizonygassuk vele: az eredeti sokkal jobb.

Jean-Louis Florentz műve, a Szűz Mária hárfája kifejezetten érdekesen hangzik, és nagyon nehéznek látszik, sajnos nehéz szabadulni a gondolattól, hogy azelőtt ilyen hangzású muzsikák kísérték a televízióban a Peloponnészoszi félsziget történelméről szóló ismeretterjesztő kisfilmeket, Duruflé Toccatájánál pedig azt érezni, hogy megszólal a szédületesen bonyodalmas mű, de megint nem mond semmit. A ráadás egy látványos Paganini-variáció, nagy taposás a pedálokon, az a legszebb benne, hogy az egész koncertre jellemző: jó, de minek.