Átlátható szabályokat!

Negyvennégy éve van jogosítványom, harminc-egynéhány éve folyamatosan vezetek.

Már akkor éreztem, hogy új szelek fújnak a közlekedésben, amikor bejelentették a "nagy" változást, hogy az országban 27 helyen közel 125 kilométer hosszban megemelik a sebességhatárokat. Gyors osztással kiszámolható, átlag 4 kilométer hosszan lehet majd repeszteni. Ennél már csak a budapesti Váci út Tungsram előtti szakasza izgalmasabb! Ott kb. 80 méterenként váltják a táblák egymást: 70, 50, majd 60 km-es sebességet engedélyezve. Biztos kaszálási lehetőség egy traffipaxnak.

És most itt az újabb KRESZ-variáció. A sebességhatárok általában nem változnak, de van néhány kitétel: egy sáv, esős idő, emelkedő stb.

Eddig is az őskáoszhoz közelített közlekedésünk, de ezután, úgy érzem, már oda is érünk. Eddig egy balesetnél csak két gumiparagrafussal kellett viaskodni: a relatív gyorshajtás vagy nem az út- és látásviszonyok szerinti közlekedés.

Az új KRESZ már egészen más lesz! Ott ügyvédek tömege érdemelheti ki a sztár jelzőt, ha be tudja bizonyítani, hogy az adott időben nem eső volt, csak borult idő, vagy éppenséggel már elállt az eső, és csak foltokban volt vizes az út.

Nem kellene inkább az ezer kivétel helyett átlátható szabályokat megfogalmazni, és a gépjárműoktatás során a tanuló vezetőkben tudatosítani, hogy a közlekedés társasjáték?

Az új KRESZ-ről egyelőre nagyon keveset tudunk, de ennyiből is látható, hogy megint nem gyakorló közlekedők készítették. Közgazdászok megalapozták benne a költségvetési bevételt (bírságlehetőségek), és a jogászok a hosszú távú munkalehetőséget (perek garmada).

Szakértőink minden témában előszeretettel járják a világot tapasztalatszerzés címén. Nem lehetne ezeket a szakértőket is elküldeni egy ilyen túrára? Na nem Ausztráliába, csak ide Ausztriába, Németországba. Hátha előnyünkre válna.

Pácser Bálint

Budapest

Árnyékboksz a zöldben

Hegyi Gyula szeret időnként beszólni a hazai politikának. Ilyenkor részint ellenfeleit - a jelenlegi ellenzéket -, részint a hazai zöld mozgalom "méregzöldjeit" küldené el meleg égtájakra... Most éppen Illés Zoltán a paksi erőmű esetleges kiválthatóságával kapcsolatos megnyilvánulásait használja ugródeszkának, hogy kifejtse, "a magyar közbeszéd a "méregzöld" álmok és a környezeti értékekre süket technicizmus között csapong." (Falból jön az áram?, április 22.) Hegyi Gyula cikkeit olvasva mindig csak vakarom a fejem. Rengetek állításával, maximálisan egyetértek, pusztán az késztet mindig töprengésre, hogy kinek (!) címezi ezeket a megmondásait? Amikor arra a konklúzióra jut, hogy "a politika egy értelmes társadalomban nem tévészemélyiségek show-ja és hangzatos ötletek ismételgetése, hanem egy nemzeti jövőkép és a hozzá kapcsolódó sok-sok szakpolitika összessége" - akkor kikre gondol? Csak nem arra a tucatnyi szerény erőforrásokkal rendelkező civil szervezetre, netán a hazai zöldmozgalomra, mely több-kevesebb sikerrel próbálja alakítgatni a közvélemény és a politika szemléletét?

Amikor pártpolitikai ellenfeleiről van szó, akkor Hegyi Gyula szeme éles. Meglátja pl. mennyire különös, hogy egy "jelenleg kétharmados többségen álló pártnak semmilyen véleménye sincs az ország áramellátásáról, egyáltalán, az energiapolitika legalapvetőbb kérdéseiről." Csak hát kérdezném szerényen a partvonalról: az ő pártjának, amely mégiscsak kormányoz, van? (Elég furcsa retorika számon kérni a Fidesz "programtalanságát", nem véve észre, mit tett, pontosabban mit nem tett a jelenlegi kormánypárt.) Melyik parlamenti pártnak van koherens ökopolitikája egyáltalán? A neoliberális gazdaságpolitika dicsőítésében élenjáró SZDSZ-nek? Vagy a (korábban miniszterként egyáltalán nem zöld) Katona Kálmánt biciklire ültető s ezzel a zöld témát kb. letudó MDF-nek? Melyik parlamenti párt tett le bármilyen komolyan vehető ökopolitikai elképzelést az Országgyűlés asztalára az elmúlt húsz évben? Illés Zoltán kakukktojás, akit rendszerint a Fideszben is taccsra tesznek. Hegyi Brüsszelből osztja ki a hazai zöldeket, szemet hunyva saját pártja ebbéli "teljesítménye" fölött. Fodor Gábor hamvába halt - és előzmény nélküli - hirtelen megzöldülése, úgy látszik, örökre megítélhetetlen marad. Ki a felelős azért, hogy nincsen komolyan vehető "nemzeti jövőkép" és távlatos szakpolitika, hogy "mindent felemészt a pártpolitikai acsarkodás". Talán nem épp a parlamentben ülő elfáradt és kiábrándító teljesítményt nyújtó pártok?! Tényleg a hazai pártpolitikai elittől, a jelenlegi parlamenti szereplőktől várja, ezen - általuk előidézett - helyzet felszámolását?

Csillag Gábor

Védegylet

Végre... (2.)

Végre: más is észrevette, hogy a magyar baloldal emblematikus figurája ki lehetne más, mint Kéthly Anna. Felhőtlen lenne az örömöm, ha Kemény Csaba írásának (Végre..., április 26.) csak az utolsó bekezdését olvastam volna. De ami fölötte van, sokkal inkább nevezhető a kádári köpönyegből előbújó balos nosztalgiázásnak, mintsem Kéthly Anna szellemiségéből következő gondolatoknak. A magyar szociáldemokrácia nagyasszonya mindig is bátran hirdette a demokratikus baloldal álláspontját. Ezt tehette a Horthy-korszakban, a III. magyar köztársaság parlamentjében és az 1956-os Nagy Imre-féle koalíciós kormány államminisztereként, csak akkor nem, amikor a magyar szélsőséges - jobb- és baloldali - totalitarianizmus ebben megakadályozta. Az 1944. március 19-ét követő korszakot illegalitásban vészelte át, de Rákosi börtönét már nem kerülhette el, miként Kádárétól is csak az emigráció mentette meg.

Miért is került a baloldali totalitarianizmus börtönébe és miért kényszerült elhagyni a hazáját? Mert hajlíthatatlanul kiállt a demokratikus baloldal eszméje mellett és ellenezte a szociáldemokrata párt kommunista felfalását. 1956-ban ott folytatta munkáját, ahol abban az ÁVH megszakította: a demokratikus baloldal újjászervezésével. Az emigrációban is következetesen képviselte a magyar szociáldemokrácia hagyományait, értékeit és törekvéseit.

El tudja képzelni Kemény Csaba, hogy ez a nagyszerű és elvhű asszony az "MSZP-től eddig is balrább álló szervezetek, személyiségek segítségét is" igénybe venné? Hogy nevével lehetne legitimálni zűrzavaros balos nosztalgiákat? Azt hiszi, hogy Kéthly nem éppen Vásárhelyi Máriával értene egyet: "a baloldalnak először is szembe kell néznie a Kádár-rendszerrel. Aztán a baloldali hagyományból szétszálazni a vállalhatót a vállalhatatlantól."? Ő valószínűleg nem a "szadeszosokra"- Kemény vádja szerint - oly jellemző értelmiségi gőggel tenné helyre az ideológiai zűrzavarban tévelygőket. Ő a mai MSZP-ét és filozófusunkat, sokkal keményebb és kérlelhetetlenebb kritikával illetné.

Kéthly szellemének követésével a szocialisták nem itt tartanának, hanem a magyar modernizmus legszebb hagyományait követve, a demokratikus gondolatokban gyökerezve adnák meg a XXI. század kihívásaira adekvát szociáldemokrata válaszokat.

Király G. István

közgazdász

Balsorsú gyűjtemény

Máig nem tudta feldolgozni sem a szakma, sem a közvélemény azt a traumát, amelyet az OPNI megszüntetése okozott. Az OPNI bezárása nem csupán súlyos betegelhelyezési problémát jelent. Az intézetben volt az ország legnagyobb pszichiátriai könyvtára, amelynek a sorsáról semmit sem tudunk, vagyis annyi azért kiderült (A Lipótmezei csata, április 24.), hogy milyen veszteséget és nehézséget okoz az OPNI pszichiátriai múzeumának elhelyezése.

A Pszichiátriai Képtár és Múzeumban nem csupán betegek "alkotásai" szerepelnek, hanem a pszichiátria történeti dokumentumai is. A 140 éves OPNI hatalmas kórrajzanyaga sem zsúfolható össze néhány szobában. Tehát a helye a pszichiátriai intézetben van! Odavaló, miként a világhírű Prinzhorn-gyűjtemény a heidelbergi klinikán, a párizsi a St.-Anne-ban, a londoni a Maudsley kórházban található. A lipóti gyűjtemény hazai és külföldi jelentőségét csak fokozza, hogy abban beteg művészek alkotásai is szerepelnek, de a zömét az átlag páciensek munkái képezik, akiknek életét és munkásságát tükrözi a múzeum. Az "utánpótlást" a terápiás foglalkoztatásokból keletkezett anyagból nyerik, annak kiválasztása, beillesztése, elrendezése ugyancsak a pszichiátriai szakemberek, illetve a szakterapeuták feladata.

Magam 1950 óta nagy rajzgyűjteményemmel (dinamikus rajzvizsgálat) követtem az átlag betegek sorsát, mert a pszichiáternek - mint minden orvosnak - a mindennapi élet és nem a kivétel a fontos. Ebből számos hazai és külföldi közleményem, könyvem jelent meg, s tudom, hogy ez egy speciális terület, s egyértelműen nem sorolható be a "művészet egyik ágának", még ha van is "art brut", vagy "vizionárius művészet", de egyenlőségjelet nem tennék a kettő közé. A hazánkban rendezett nemzetközi kongresszusokon, így pl. az öt ún. "SIPE-kollokviumon" a külföldiek kiemelkedő programként rendszeresen ellátogattak a múzeumba.

A "lipóti csata" után békének kell következni. Az országos intézet sorsa, s benne a múzeum is szakszerű rendezést kíván!

Hárdi István

ny. főorvos, kandidátus, a Nemzetközi Kifejezés-pszichopatológiai és Művészetterápiás Társaság alelnöke