De biztosra vehető-e, hogy lesz idén olimpia Pekingben? Erről mindenki a lehető legmesszebbmenőkig biztosít bennünket, a bizonykodásból mégis kihallik a szorongás. Nemcsak az egyébként halovány bojkottfelhívásokról van itt szó, hanem arról is, hogy a kínai vezetés esetleg - akár az utolsó pillanatban is - visszamondja az olimpia megrendezését. Nem a napokban történt földrengés megrendítő tragédiája miatt. Ettől még, s ennek ellenére megrendezhetik a játékokat. Ha azonban Tibet szabadsága címén folytatódik a számonkérés, akkor ez nem biztos. Kizárt dolog, mondja erre sok hozzáértő, hisz már annyit befektettek, hogy ezt nem engedhetik meg maguknak. Nos, ha van ország, állami vezetés a mai világban, amelyik mind gazdasági, mind politikai szempontból ezt "megengedheti magának", akkor az Kína. Nem zárható ki, hogy a kínai vezetés megelégeli a nemzetközi sajtóban sorozatosan zajló leckéztetéseket, s nagyobbnak ítéli az olimpiai játékokon esetleg bekövetkező presztízsveszteséget, mint a sikeres megrendezésért besöpörhető nyereséget. Nem zárható ki ugyanis, hogy a több tízezer akkreditált újságíró és fotós egy része nem a magasra vagy távolra ugrókra fog majd figyelni, hanem inkább a Tibet miatt találékonyan demonstráló egyes nézők vagy sportolók szereplését szándékozik a világ színe elé tárni. Ez teljességgel nem zárható ki, hacsak nem minden vendég mellé egy rendőrt állítanak, de akkor meg ez lesz a képernyőkön. Persze jelentős politikai előmunkálatokkal az úgynevezett nemzetközi hírcsatornák tudósításai kínai szempontból pozitíve befolyásolhatók. Ha a kínaiak közmondásos, de csak állítólag végtelen türelme politikai türelemként is kitart.

Az olimpiai játékokat óvó okfejtések visszatérő figyelmeztetése: ne keverjük össze a sportot és a politikát. Rendben van, senki nem állítja, hogy a rúdugrás politikai természetű cselekmény. Az olimpiai játékok azonban sem az ókorban, sem manapság nem képzelhetők el a sokat szapult politika nélkül. Talán elég csak arra gondolni, hogy az olimpia rendezése mindig a béke jegyében történik. Nos, a béke és a háború - a kettőnek egymás nélkül nincs is értelme - mindenkor kardinális politikai kérdés, s a békeállapot előidézése vagy fenntartása érdekében az olimpiát szervező személyeknek és szervezeteknek, hogy sikeresek legyenek, politikailag mélyen beágyazottaknak kell lenniük. Az újkori olimpiák megrendezése, de a felkészülés és a szereplés szervezése, pénzelése és a játék mindent átható szimbolikája a nemzetállamok - azaz velejéig politikai természetű egységek! - közötti versengés kemény ténye. Másként fogalmazva: a képernyőkön a figyelemért vívott kemény virtuális helyfoglalás. Erről az emberközi, de inkább túlnyomóan államközi viszonyról azt vélni, hogy bármely részletében politikamentes lehet, enyhén szólva gondolattalan tájékozatlanság. A sokat emlegetett politika mint formált emberközi viszony nem bepiszkolja a sportolók versengését, hanem egy békeállapot biztosításával lehetővé teszi azt. Talán így is lehet nézni a politika és a sport viszonyát.

De mit is jelent ezek után Tibet esetében a szabadság felettébb összetett fogalma? Ha a tibetieket soha és senki nem akadályozná semmiben, senki nem zavarná köreiket, akkor - Isiah Berlin klasszikus kategóriái szerint - a negatív szabadság boldog állapotában leledzhetnének. Ilyen helyzetben azonban a világon senki sincs, arról már nem is szólva, hogy egy elvileg intakt emberi csoport is képes saját magát önhatalmúlag kemény rabságba verni. A "valamitől való" szabadságtól, azaz a negatív szabadságtól aztán jelentősen eltér a "valamire való", valaminek a megtételére való szabadság, vagyis a pozitív szabadság, amely történetileg tekintve két, egymástól különböző furcsa variációra képes. Tibet esetében is. Az egyik ilyen pozitív, megteremtett szabadságállapotot azzal érem el, hogy amikor visszametszem a vágyaimat, gondolati összpontosítással, akaratlagosan zárójelbe teszem a természeti és társadalmi kényszereket, s kívánságaim csökkentésével szabadítom fel magamat a mindennapi nyűgöktől. Gyaníthatóan a különféle meditációs technikák, amelyek közül a buddhizmus változatos iskolái nagy hírre tettek szert, képesek az ember ilyenféle felszabadítására. Nagyon is érthető tehát, ha a tibetiek egy része ragaszkodik az ilyeténképpen alakult vallásos történelmi kultúrájához. Az persze kérdéses, hogy mekkora ez a rész, amely ragaszkodik ehhez az egyébként özönvíz előtti hétköznapokat jelentő, a XXI. század minden világi hívságát nélkülöző mindennapi élethez.

Ha azonban a fejlődés, a modernizáció s hasonlók kívánalmai a tibetiek közt is lábra kapnak, s számottevő arányban ki szeretnének lépni a lámakolostorok uralmának imamalom-monotóniát jelentő életéből, akkor előtérbe kerül a pozitív szabadság másik történelmi formája, a régi formák alóli felszabadulás-felszabadítás. Kína és Tibet összegabalyodott történelmében az 1600-as évekre egy jelentős írásos kultúrájú Tibeti Birodalom formálódott ki és kapcsolódott változatos formákban a Kínai Birodalomhoz. A legújabb időkben a felszabadítás Peking felől érkezik Tibetbe. 1951-re Tibetet teljes egészében "felszabadítja" a Kínai Népköztársaság. Ez indusztrializációval, urbanizációval, mobilizációval, migrációval jár együtt - hogy több szörnyűségeset ne is mondjunk. S mindez többnyire együtt jár a felszabadítás logikájával, amely mindig erőszakos, s tömören a következőképp jellemezhető: bajaidra megvan a racionális megoldásom. Ha azonban ezt te nem éred fel ésszel, akkor - természetesen az ész nevében - észre kell hogy térítselek. Vagy így, vagy úgy. Jobb persze, ha ezt önmagad látod be, észre térsz, visszafogod más irányú, a haladással össze nem egyeztethető kívánságaidat, s hallgatsz a jobbik énedre stb. (Ez a logika ismerősnek tűnhet a mi történelmünkből is - de mai politikai viszályainknak is egyik jellemzője.)

Így előttünk áll egy roppant nehezen kezelhető probléma, amelyben a szabaddá levés racionalitásai nem csupán különböznek, hanem szembe is mennek egymással - merthogy racionalitásból mindig több is van. A tibetiek szabadságához és az olimpia sikeres megrendezéséhez, ahhoz, hogy az ne Kína megleckéztetése, hanem a sportolók játékos versengése legyen, így aztán nem kevesebb, hanem az eddiginél több és jobb politika kellene.