A XIX. század közepén uralkodó II. Vilmos holland király és luxemburgi nagyherceg nevéhez fűződik azon törvény, mely szerint az általános iskola első osztályában németül kezdődik az oktatás, a következő esztendőtől pedig franciául is tanulnak a nebulók. Nem is lehene ez elképzelhető másképpen manapság, hiszen a mini államban gyakorlatilag néhány éve folyik csak – nem túl magas színvonalon - egyetemi oktatás, így a diákok jelentős számban külföldi felsőoktatási intézményekben tanulnak tovább.

Mivel a luxemburgi állampolgárok jelentős része a jól fizetett állami szektorban dolgozik mint közalkalmazott vagy tanár, a világ legmagasabb egy főre jutó bruttó nemzeti össztermékét – a szó legjobb értelmében – nagyrészt a külföldiek termelik meg. Naponta 130 ezer belga, francia és német kel útra a határmenti településekről, hogy a saját hazájukhoz képest jelentősen magasabb fizetéssel megtömött - és alacsonyabb adóval terhelt - borítékkal a zsebükben esténként ismét otthonukban hajtsák álomra a fejüket.

Az ország északi – gazdaságilag fejletlenebb – részében szinte minden üzletben luxemburgi, vagy legalább második generációs, azaz a luxemburgi nyelvet bíró külföldi eladót talál a betérő vásárló, ugyanez nem mondható el a fővárosról, ahol az eladók – tisztelet a kivételnek – szinte csak franciául beszélnek. Ugyanez elmondható a kórházak egy részéről, ahol az ápoló személyzet – az orvosokat kivéve – jelentős mértékben ingázó. Francia és német a leginkább beszélt nyelv az üzemekben, a szolgáltatások területén, és mintegy 15 éve az óvónők számára is kötelező a portugál nyelv elsajátítása, mert a dél-európai országból érkezett szülők gyermekei igen nehezen integrálódnak.

Még nem tudni, hogy milyen sikerre számíthat a derék Paul Ludig online petíciója, de a tősgyökeres luxemburgi azt akarja elérni kezdeményezésével, hogy törvény írja elő a külföldi állampolgárok munkavállalásához a luxemburgi nyelv ismeretét. A piaci viszonyokat „figyelmen kívül hagyó” Ludig többek között azzal érvel, hogy egy hamarosan megszülető, a kettős állampolgárság intézményét lehetővé tevő törvény arról is rendelkezik, hogy a folyamodóknak vizsgán kell majd bizonyságot tenniük arról, hogy megfelelő szinten értik és beszélik az ország nyelvét. Ludig érvei között olyanok is szerepelnek, miszerint a mai 70-es korosztály a német megszállás idején nem tanulhatott franciául, valamint, hogy a kórházba kerülők már amúgy is kiszolgáltatott helyzetben vannak. Gondot okoz a szakmunkásokkal való érintkezés is, kiváltképpen amikor azok szakzsargonban beszélnek.

A NOL luxemburgi levelezője – aki részben érti, de maga sem beszéli az ország nyelvét – nem kívánja letenni a voksát sem a kezdeményezés mellett, sem az ellen, de megállapítja, hogy az országnak nagyon sokat kell még azért tennie, hogy az itt élő mintegy 40 % külföldi állampolgár magas szintű nyelviskolákban sajátítsa el a luxemburgi nyelvet, ha egy ilyen törvényt elfogad a parlament. A jelenlegi gyakorlat sok településén ugyanis az, hogy az állam támogatásával olyan „tanárok” oktatják a nyelvet, akik nem rendelkeznek képesítéssel – bár lelkesedésük és több éves tapasztalatuk pozitív fogadtatásra talál a felnőtt nebulók körében. Csak éppen a nyelvet tanulják meg nagyon kevesen.

Földes György (Luxemburg)