Hadd bocsássam előre, hogy a következő néhány gondolat nem azért került papírra, mert az új egészségügyi miniszter tanácstalanul néz ki irodája ablakán, mivel nem tudja, mitévő legyen. Mindössze arról van szó, hogy a szerkesztőség megkért, mondjam el, szerintem mi az, amivel foglalkoznia kellene. Molnár doktor esetében, ha a szándékkal és a célokkal akár egyet is tudtam érteni, de a kivitelezéssel semmiképp; Horváth doktornőről azt sem tudtam, hogy mit és miért tesz; viszont Székely Tamás személyében végre hozzáértő gazdája lett a területnek, aki kívülről-belülről ismeri ezt a világot, és nem nagyon szorul tanácsra. Sőt, inkább azzal lesz baja, hogy túl sok tanácsot fog kapni túl sok helyről...
Székely Tamás és a gomb
A szerző orvos, MBA
Kezdem azzal a sokat hangoztatott mítosszal, hogy ma Magyarországon az egészségügyi ellátás katasztrofális, a rendszer a tartalékait éli fel. Ezt honnan veszik? Tudnak nekem olyan mérőszámokat mondani, amelyek alapján ezt kétséget kizáróan ki lehet jelenteni? Ha azt mondom, hogy a magyar beteg sok helyen sokkal jobb ellátást kap, mint mondjuk egy hasonló betegségben szenvedő angol, akkor ezt nekem elhiszik? És ha nem, miért nem? Egyikünknek sincs a kezében olyan adat, amihez viszonyítani tudnánk. A barátaim szerint nekem még a fejfámra is valami mérőszámot fognak vésni, annyit hajtogatom ezek szükségességét, nélkülük viszont csak beszélünk a levegőbe és vitatkozunk a semmiről.
Mit csinálunk, ha valaki betegnek érzi magát? Megmérjük a lázát. Ha 38 fok fölött van, akkor valami nem stimmel. Az egészségügyi ellátásban is szükség van "lázmérőkre". Kellenek azok a paraméterek, amelyek alapján meg tudjuk mondani, hogy baj van, vagy nyugalom, semmi vész. Az egyik út, hogy tévéműsorokban órákig veszekszünk arról, hogy milyen katasztrofális, avagy mennyire javult az egészségügyi ellátás, a másik, hogy ésszel csináljuk. Rengeteg országban használják ezeket a "lázmérőket", követik a változásokat, mérik a törvények és intézkedések hatását, célokat tűznek ki, melyeket ellenőriznek, és beavatkoznak, ha szükséges. Légből kapott állítások és cáfolatok helyett a tények és a tényekről beszélnek.
Ha bevezetjük közellátásban a mérőszámokat, amivel egyúttal számonkérhetővé is válnak a kormányzati intézkedések, akkor nem kellene ennek a számonkérhetőségnek megjelennie a doktorok és az intézetek szintjén is? Ez lenne a következő kényes kérdés. Nem vagyok ugyanis hajlandó elfogadni, hogy mindenki azonos mértékben érti és műveli a szakmát. Ilyen nincs, mindig vannak rosszabbak és jobbak. Tudni akarom, kik a jók, hogy rájuk bízzam magam. Nem szóbeszédre, pletykákra és újságcikkekre kívánok hagyatkozni, hanem elvárom, hogy a minisztérium ebben segítsen. Kikérem magamnak, hogy a beutalási rend olyan rendelőbe kényszerít, amelynek minőségi paramétereiről semmit sem tudok. Nem akarok olyan kórházba menni, ahol a szakmai színvonal nem éri el a minimumot, és azt is elvárom, hogy ez a minimum folyamatosan emelkedjen. Tudom, hogy léteznek minimumfeltételek, de ezek semmilyen követelményt nem támasztanak abban a tekintetben, hogy akik ott gyógyítanak, azok ezt jól tegyék. Csak a "darabszámot" ellenőrzik: van hasi ultrahang? Van. Szakorvos? Kettő is. Nővérek? Négy. Páncélszekrény az ágyak mellett? Soknak még a kulcsát sem hagytuk el. Akkor minden rendben, itt biztosan kiváló munkát végeznek. Igaz, hogy az osztályról továbbkerülő betegek minden vizsgálatát meg kell ismételni, és a kiíró diagnózisokat el sem olvassák a kollégák, annyira rossz a találati arány, de nem számít. Darabra stimmel minden.
Kellenek azok a mechanizmusok, amelyeken keresztül egyéni orvosok, kórházi osztályok bizonyíthatják, hogy kiemelkednek az átlagból. Számukra töröljék el a teljesítményvolumen-korlátot, sőt segítsék őket abban, hogy minél több beteg jusson el hozzájuk, és fizessék meg őket tisztességesen.
Sajnos az elmúlt három évben rengeteget kellett foglalkoznom az orvosi ténykedések során előforduló hibákkal és tévedésekkel. Nagyon udvariasan azt szeretném mondani, hogy rengeteget lehet és kell még fejlődnie a gyógyítás színvonalának. Ideje lenne már kezdeni valamit azzal a ténnyel, hogy az orvosi tevékenység a nyolcadik a vezető halálokok közül, és a diagnózisok 10-15 százaléka nem stimmel...
Az átlag javításának az egyik leghatékonyabb eszköze a szakmai protokollok szigorú számonkérése. Most azért ne hajítsák el az újságot, hogy azonnal nekiinduljanak kezelőorvosuktól megkérdezni, betartja-e ezeket, mert egyelőre nem nagyon van mit. Igaz, hogy méter magas az a könyvhalmaz, mely csak protokollokat tartalmaz, de ezek java részét újra kell írni, mert nem egyértelműek, nem elég részletesek, nem betarthatók. Az OEP is szigoríthatna a szabálykönyvén, és a finanszírozás feltételéül szabhatná a protokoll betartását.
Ha már itt tartunk, szerintem az OEP legfontosabb feladata - a valóban szektorsemleges finanszírozás megteremtése mellett - annak kitalálása lenne, miként lehetne a beteg kezelése helyett annak meggyógyítását finanszírozni. Ma ez abszolút jóindulatú, túl sokat nem kérdeznek, csak fizetnek, hisz minden egyes kezelésről elhiszik, hogy megfelelő volt, és minden beteg jobban is lett tőle. A klinikai audit másutt már jól bevált intézmény, itthon is lehetne használni.
Bár a klinikák befolyásolására az egyetemi autonómia miatt a minisztérium eszközei korlátozottak, mégis foglalkozni kell az egyetemek és az oktatás kérdésével, hiszen egy időzített bomba ketyeg a mélyben. Ha még csak az lenne az egyetlen probléma, melyet az általam nagyon tisztelt Csernay professzor úr úgy jellemzett, hogy "az egyetem magán-pecsenyesütők laza szövetsége" (és sajnálhatják, hogy a hangszínt papíron nem lehet visszaadni), de vannak még hasonló jelentőségű feladatok jó számban. Minden normális országban az egyetemi klinikák jelentik a gyógyítás csúcsát, ott számíthat a beteg leginkább a kor színvonalának megfelelő ellátásra. A medikusok megfelelő elméleti és gyakorlati képzést kapnak; a szakvizsga előtt állók olyan betegségeket is látnak, melyek a mindennapi gyakorlatban ritkák. Nálunk bezzeg még az is előfordul, hogy az egyik egyetemi klinika dolgozói egy másik városban kezeltetik magukat, mert nem mernek befeküdni a társintézménybe. Beszéltem olyan hallgatóval, aki a teljes szigorlóévét az egyetemen töltötte, de műtőt belülről még nem látott. A külföldi diákok a harmadév végén elpályáznak máshová, mert a gyakorlati képzés mélyen a béka feneke alatt van. A tanszékvezetői kinevezések urambátyámalapon történnek, a vezetői alkalmasság maximum véletlenül számít. Az orvosegyetemekre már évek óta nem a legjobb gimnazisták jelentkeznek, őket elviszi a közgáz és a jog, hanem legjobb esetben is csak a "második vonal" - tisztelet a kivételnek. Az állam gyakorlatilag kivonult a szakmai továbbképzésből, ami önmagában is elég nagy baj. Ha egy kicsit is aggódnak a jövőért, akkor a minisztérium és az egyetemek vezetőinek közösen és sürgősen ki kell találniuk valamit, mert különben 10 év múlva jobban járunk, ha az interneten nézünk utána a bajunknak, magunkat próbáljuk kúrálni, minden orvost messze elkerülve, és a benzinkútnál vesszük meg hozzá a gyógyszert.
Végül a "mit" mellett a "hogyan"-ról is hadd ejtsek néhány szót. Az elmúlt években a minisztériumi ukázok egy részének sem motivációját, sem tartalmát nem értették a kórházakban. Mára már odáig fajult a helyzet, hogy akkor is gyanúsan fogadnák a minisztériumból érkező borítékot, ha karácsonyi üdvözlőlap lenne benne. Ilyen helyzetben hatványozottan figyelni kell a kommunikációra, a döntési transzparenciára, az érthetőségre és a végrehajtás minőségére. Nem szabad elfelejteni, hogy az emberek jelentős hányada még a bárd alá is odatartja a fejét, ha a vérpadra vezető út "fair". A "procedurális igazságosság" túl sokszor sérült az elmúlt években, és ezt mindenképp el kell kerülni.
Azt is hozzá kell tennem azonban, hogy ha dekódolom, ami az elmúlt hetek kormányzati kommunikációjában virágnyelven elhangzott, akkor az új miniszter politika szabta lehetőségeit és feladatkörét az a vicc adja vissza leginkább, melyben Kolbász Jóskát és egy majmot tanítanak űrrepülőgépet vezetni. Már órák óta okítják a majmot, hogy melyik gombot nyomja, ha kanyarodni vagy gyorsítani akar, mikor Jóska már nem bírja tovább és megkérdi, hogy neki mit kell tennie. Mire a válasz: majomnak enni adni, gombokhoz nem nyúlni!
Talán akkor járunk mindannyian a legjobban, ha megelőlegezzük a bizalmat, és elhisszük, hogy az új miniszter igenis nyomogathatja a gombokat, még ha ez komoly konfliktusokkal is jár, és nem csak a majmot kell etetnie. Kétségkívül igaz, hogy ma az egészségügyben békességre és nyugalomra van szükség, de ezt nem szabad úgy értelmezni, hogy ne történjen semmi. Szükség van rengeteg változtatásra, és ha ésszel teszik, akkor végre is lehet ezeket hajtani - csak a politika bele ne szóljon.
