De mintha a filmipar is elaludt volna. Többen csak most csinosítják tengerre néző teraszukat, a lakásokat kibérlő cégek minden egyes centimétert beburkolnak, így reklámozva magukat. A sajtóvetítéseken meglehetősen szellős volt a nézőtér. Nyilván a négyezer akkreditált újságíró nem sietett ideérni az elejére, miután nagyon későn derült ki (ráadásul akkor is nagy meglepetést keltve), hogy a brazil Fernando Meirelles Vakság című utópiája nyitja a rendezvényt. A gyanú alapja, hogy az utóbbi években a fesztivál nem mindig választott jó nyitófilmet: gondoljunk csak a kínosan gyenge Lemmingre vagy A Da Vinci-kódra.

Ezzel szemben Fernando Meirelles mozija minden, csak nem könnyen elfelejthető. A Nobel-díjas José Samarago azonos című regényének adaptációja, amelyből Az Isten városa című gyöngyszeme óta zseninek kikiáltott Meirelles műfaji kavalkádot alkotott. Némely jelenetében thriller, olykor horror, de leginkább filozofikus sci-fi drámának lehet mondani. A történet szerint egy rejtélyes fertőzés következtében megvakul az emberiség zöme, kivéve egyetlen asszonyt - kérdés, mire képes egy Messiás ezen a Földön. Meirelles legnagyobb erénye, hogy lenyűgöző képeket alkotott a mindent elnyomó fehérségről, mesteri játékot űz a nézővel, impozánsan változtatja a kompozíciót. Ezért van, hogy még a számos, már-már boszszantóan triviális dramaturgiai hiba ellenére sem lehet elmenni méltató szavak nélkül a Vakság mellett. Különösen, hogy a stáb nem kis sztárparádét varázsolt a vörös szőnyegre. A rendező mellett pózolt a négyszeres Oscar-jelölt Julianne Moore, a mexikói Gael Garcia Bernal, a brazil Alice Braga és a veterán Danny Glover, akit zsűritagnak is felkért Gilles Jacob fesztiváligazgató.

Az Arany Pálmáról döntő grémium elnöke az idén Sean Penn: meg sem lepődünk, hogy Cannes ismét a politikában is markáns személyiségnek számító művészt kért fel a feladatra. Pláne, hogy a tegnap bemutatott Waltz With Bashir című izraeli versenymű mindamellett, hogy politikai hitvallás, műfaji innovációként is figyelemre méltó: ez a filmtörténet első animált dokumentumfilmje. Ari Folman rendező szerint ez a tökéletes forma, amivel egy interjúsorozat, különösen archív felvételek nélkül, borzasztó unalmas lett volna. De az sem mindennapi, hogy Folman saját emlékei alapján indul útnak a filmben, amely az 1980-as években zajló első libanoni háború bejrúti mészárlását igyekszik rekonstruálni, közben pedig bizonyítani, hogy a háborúnak semmi értelme. Nem kis feladat, és a megvalósítás roppant hatásosra sikerült. A varázs csak a film végén hullik szét, amikor valóban kapunk néhány archív felvételt. A mű legalább olyan mélyre ás, mint a Vakság, így hát jobb kedvünk ettől sem lett. Legfeljebb azt remélhetjük, hogy az Indiana Jones-sorozat legújabb darabja majd kezeli a kezdődő depressziót.

Julianne Moore és Gael Garcia Bernal