A "globális élelmiszer-infláció", ötvenszázalékos növekedés után, meglehet, nem súlyosbodik tovább, de ezer érv van amellett, hogy talán mégis. A globális felmelegedés nyomában járó természeti katasztrófák szaporítják az éhes szájakat; az élelmiszertermelés nem tart lépést a népességszaporulattal; a szegény országok farmerei inkább direkt készpénzbevételt jelentő terményekre (kávé, gyapot) szakosodnak, semmint a honi szájakat tápláló élelmiszernövényekre; az etanolőrület viszi a kukoricát...

A történet hihetetlenül összetett, mintha a dzsungel könyvét olvasnánk. De: azért vannak fogódzók. Nem véletlenül kezdtem Kínával. Ha evidenciának fogadjuk el, hogy a világ messze legnagyobb gazdasága, az amerikai, minden rezdülésével direkt globális hatásokat fejt ki, akkor evidenciának kell elfogadnunk azt is, hogy Kína hasonlóan kategorizálható. Nem azért, mert exportja és energiaéhsége folytán a világgazdaságnak az Egyesült Államokkal hovatovább egybemérhető szereplője, hanem mert egymilliárd 2oo millió embert etet. Ha e téren baj van (rezdülések vannak), akkor a globális hatások ugyancsak érezhetők. Márpedig Kína gyorsan gazdagodik, lakói mind többet fogyasztanak, és nem csak és nem is elsősorban elektronikus eszközöket, hanem állati termékeket: húst, tejet, tojást. Ezekből nincs elég: a sertéshúskínálat jóval alatta van a keresletnek, a gabonatermés jelentős részét elszívja a takarmányigény. Ma még Kína - tegyük ide Indiát is, bő egymilliárd lakosával - többé-kevésbé önellátó gabonából, de a trend afelé mutat, hogy rövid időn belül nem lesz az. Még akkor se, ha a farmerek jelentős támogatást kapnak az élelmiszernövények termesztéséhez. Legfeljebb akkor, ha drámai módon megnő (a tendencia ezzel épp ellentétes) a mezőgazdaságilag hasznosítható területek nagysága és az egész agrárprodukció hatékonysága. Erre azonban nem szokás rövid távon jelentős téteket tenni, bár a kínai vezetés általában találékonyabb, mint feltételezik. Kína minden makrogazdasági adata irigylésre méltó - egyetlenegyet, az inflációt leszámítva. Az élelmiszerárak az "egekbe" lökték a pénzromlást már tavaly télen is, és semmi javulás. Kezd nyomasztó lenni, hogy ez a hatalmas ország, amely a Föld népességének 22, viszont termőterületének csak 7 százalékával bír, természeti adottságaihoz képest túl sok embert kénytelen etetni. Látván pedig, hogy e sokaság jelentékeny hányada egyre inkább a fehérjegazdag táplálékok felé fordul, az aprólékosan tervező kínai vezetés - az élelmiszerárak további emelkedésére és növekvő importkényszerre számítva - már most erőteljesen tartalékol. (Mellesleg: India is.) Árufelhalmozás folyik, megvan hozzá a pénz. Tekintettel még az olimpiára is, ahol plusz pár százezer vagy épp millió embert kell etetniük, ráadásul jól, a kínaiak tömegével vásárolják fel a készleteket, s ennek szintén erőteljes árfelhajtó hatása van.

Kissé bombasztikusan: Kína túszai vagyunk. Persze ez így nem igaz, viszont az igen, hogy a világméretű mezőgazdasági (és élelmiszer-) áralakulás a Mennyei Birodalom tulajdon agrárbajainak a feloldásától (is) függ. Ebben az értelemben, ha korlátozottan, még a magyar fogyasztói árindex is. Globális világban élünk.