1908-ban a Nyírség-beli Hosszúpályiban született, igen szegény családban. Kilencéves korától a debreceni árvaházban nevelkedett. 1919-ben, a román megszállást követően Nagyváradra keveredett, mivel románnak vélték.

Az eszes fiatal fiú hamar a munkásmozgalom irányába tájékozódott. Budapesten, ahol pékinas volt, már tizenöt évesen bekapcsolódott a szakszervezeti munkába. Rövid időn belül felfigyeltek tanulási vágyára, szervezői és szónoki képességeire. 1927-ben lett tagja a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak. Párt- és szakszervezeti küldöttként eljutott az akkor az osztrák szociáldemokraták által irányított, ezért vörösnek nevezett Bécsbe, ahol nagy hatást gyakoroltak rá a munkásjóléti intézmények.

Az 1930-as években már a pékek szakszervezetének egyik vezetője. Mivel nagy erőfeszítéseket téve művelődött, hamarosan kiismerte magát a fővárosi, sőt az országos ügyekben is. Egyenrangú félként tárgyalt bér- és más kérdésekben a munkáltatókkal, a hatóságokkal. 1939-ben a több szakszervezetet összefogó Élelmezési Munkások Országos Szövetségének titkára lett. Az elméletileg kiválóan képzett, ironikusan a magyar szociáldemokrácia "eszének" mondott Mónus Illés igen nagyra tartja Marosánt, aki személyes barátságba kerül pártjának kiemelkedő fiatal értelmiségijeivel, Justus Pállal, Vajda Imrével és másokkal.

1942-ben baloldali tevékenységéért letartóztatják és több hónapos börtönre ítélik.

1943-ban a szociáldemokrata párt titkárává választják, Mónussal és másokkal a háború utáni időre készülnek. Az 1944. március 19-i német megszállást követően ismét letartóztatják, és Nagykanizsára internálják.

Szabadulása után karrierje felgyorsul: előbb pártjának országos titkára, majd 1945 augusztusától egyik vezető titkára. A szociáldemokrácián belül a baloldali áramlat legmarkánsabb képviselője, akinek hamar nézeteltérései támadnak a párt középvonalával, illetve jobboldalával. 1947-től az SZDP főtitkárhelyetteseként folyamatosan tárgyal a kommunistákkal, s úgy gondolja, hogy Rákosi egyenrangú partnernek tekinti őt. 1947 őszén - a hidegháború kiéleződése és a sztálini új politika idején - világossá válik számára, hogy a két munkáspárt egyesülése elkerülhetetlen, de még mindig úgy véli, hogy a fúzió az egyenrangúság alapján történhet. 1948 tavaszára-nyarára kiderül, hogy ez tévhit, ekkor azonban már nincs visszaút. A magyar szociáldemokrácia felszámolása (miként az egész kelet-európaié) természetesen magasabb erők műve volt, de ezzel szembe is lehetett szegülni. Marosán György az ellenkezőjét tette. 1948-ban az új szervezet - a Magyar Dolgozók Pártja - főtitkárhelyettese, de már 1949-ben lefokozzák könnyűipari miniszterré. 1950-ben pedig letartóztatják és a baloldali szociáldemokraták zárt tárgyalásos perében halálra ítélik. Évekig azzal a tudattal ül a börtönben, hogy bármikor kivégezhetik.

1956 márciusában szabadult ki, a Szovjetunió Kommunista Pártjának a törvénytelenségeket megbélyegző XX. kongresszusa után. Rákosi magához hívatta, ismét be akarta vonni a "magas politikába", de Marosán nem volt hajlandó együttműködni vele. A "Vezér" bukása után, 1956 júliusában lesz tagja Kádár Jánossal együtt a párt politikai bizottságának.

A forradalom idején népfelkelők rövid időre letartóztatják, majd szabadon bocsátják. 1956. november 2-án a tököli szovjet bázisra menekül. Ettől kezdve 1960-ig különböző beosztásokban Kádár János híveként nagy szerepet játszott a hatalom megszilárdításában. Az 1957-es nevezetes, a Hősök terén zajlott május 1-jei nagygyűlésnek ő volt a fő szervezője. Ő adta ki a sikeresnek és maradandónak bizonyult jelszót: "Legyen ott minden kommunista, és hozzon magával egy embert!" A rendezvény elnökeként pedig a párt első emberéről szóló valóságos dicshimnusszal vezette be Kádár János beszédét.

Jemnitz János történész, a munkásmozgalom kiváló ismerője így értékeli forradalom utáni tevékenységét: "Marosán meg volt győződve arról, hogy ellenforradalom zajlott le, és a szocialista jövőt kellett megvédelmezni, ám ez nem menti fel őt a megtorlások politikájában játszott súlyos felelősség alól."

Ahogy múlt az idő, úgy gyűlt az elégedetlenség a politikusban. Részint az "új világ" nem tetszett neki, részben a másodhegedűsi pozíció. Már 1957-ben foglalkozott a visszavonulás gondolatával. Ennek azonban még évekig nem engedett. 1962-ben azonban - nem utolsósorban, mert viszonya tovább romlott Kádárral - önként lemondott politikai bizottsági tagságáról, ami példátlan volt az egypárti rendszerekben.

A közszerepléstől alig ötvennégy évesen visszavonulva kereste a helyét az életben. Tagja maradt az Élelmiszer-ipari Dolgozók Énekkarának, kapcsolatot teremtett a párton kívüli Lukács Györggyel és tanítványaival. 1965-ben maga is kilép az MSZMP-ből, hozzálát önéletrajzának megírásához.

Az idők azonban változnak. A magyar párt nyit a Nyugat és azon belül az európai szociáldemokrácia felé. Hasznosnak látszik a nemzetközi szociáldemokrácia által ismert Marosán kapcsolatainak kiaknázása. Miután 1972-ben visszalépett az MSZMP-be, Ausztriában és Svédországban felelős szocialista politikusokkal és szakszervezeti vezetőkkel tárgyalt.

Tiltakozott ellene, hogy nyolcvanadik születésnapját hivatalosan megünnepeljék. Kádár János - 1988. május 15-én, egy héttel saját lemondatása előtt - ezt írta Marosánnak küldött táviratában: "Szívből kívánok Neked további jó egészséget, még sok-sok évet, s azt, hogy minél többet láss meg nagy eszméink megvalósulásából".

Marosán György a rendszerváltást tragédiaként élte meg. Noha évek óta kapacitálták hívei, hogy legyen egy új szociáldemokrata párt vezetője, a kérést mindig elutasította. Az átalakulás után mind az új MSZP, mind az MSZMP vezetéséből megkeresték, de ő a visszavonulás mellett döntött. 1992. december 20-án hunyt el. Temetésén hatalmas tömeg búcsúzott tőle.

1973. június: Marosán György és Kádár János egy munkásgyűlés után