Amikor a közhatalom képviselői büszkén kérkednek vele, hogy tudatosan törvényt sértenek, megfosztanak állampolgárokat törvényes járandóságaiktól, és ehhez még komolyan vett véleményformálók is lelkesen tapsolnak - az a vég. A jogállam vége.

Függetlenül attól, mennyire értünk egyet tartalmi kérdésekben Monok (vagy Újpest) polgármesterével, mennyire nem. Aki azt hiszi, hogy törvénysértéssel szolgálhatja a törvényes rendet, fogalma sincs - nem az elvekről, az életről! Gondolhatjuk bármilyen törvényről, hogy rossz, igazságtalan és nem segíti, hanem gátolja a bajok kezelését. Sokan, sok törvényről, sokféle bajról gondoljuk ezt - sokféleképpen. Ha mi - sokféle sokan - nem elégszünk meg a törvényhozók kiválasztásának és befolyásolásának demokratikus jogállamban adott lehetőségeivel, hanem elkezdjük fölrugdalni az általunk kártékonynak tartott törvényeket, akkor törvény lábon nem marad. És köztársaság sem.

Monok képviselő-testülete kockázatot nem vállal. A polgármester közli, hiába kötelezik majd őket utólag, sok hónap múlva a törvénysértő rendelet visszavonására, akkor "sem perelhetnek bennünket visszamenőleg az elmaradt pénzekért". A törvénytelen kifosztás sikerességét tehát a törvény érvényesítésének nehézkessége garantálja. És mivel indokolja a polgármester a törvénysértést? A törvény nehézkességével. Azzal, hogy csak hosszú hercehurca árán lehet törvényesen megbüntetni azt a szülőt, aki nem járatja iskolába a gyermekét. Az önkormányzati képviselő-testület tehát Kossuth szülőfalujában a törvényesség megtagadásával, a törvényes út nehézkességével visszaélve kívánja ránevelni a polgárokat, hogy tartsák tiszteletben törvényes kötelezettségeiket, és ne éljenek vissza a törvényes út nehézségeivel. Aki azt látja, hogy a hatóság bármit megtehet vele, a törvény nem védi őt, az hajlamos (vagy még hajlamosabb) lesz rá, hogy a hatóságot is, a törvényt is (velük együtt az iskolát is) ellenségének tekintse, és arra rendezkedjen be, hogy a törvényes kereteken kívül kell érdekeit érvényesítenie, megélhetését biztosítania, konfliktusait kezelnie.

Amúgy valóban az a legfontosabb, hogy minél kevesebb ember maradjon törvényes munka nélkül, mindenki munkára szocializálódjon, az iskolában is és otthon is, és mindenki megkapja azt az induló csomagot, amivel ki lehet menni a munkaerőpiacra. Ezért tényleg sokkal többet kell tenni, mint eddig. De aki azt akarja elhitetni, hogy a segélyezettek, a munkanélküliek törvénytelen vagy törvényesített üldözése, kriminalizálása lenne ez a sokkal több, az éppen hogy megúszni akarja azt a sokkal többet. Mert a sokkal több az éppen az, ami a büntetésen túl van: az ösztönzés; ami a munkakényszeren túl van: az igazi munkalehetőség. Ami a berángató-kitaszító iskolánál sokkal több, az a vonzó iskola. Ami a hadüzenetnél sokkal több, az a békeüzenet. Ez a sokkal több persze sokkal többe is kerül. Anyagilag is, politikailag is.

A régi vicc: "Tud úszni? - Nem. - És ha megfizetem?", megfordítva is csak vicc marad. Aki nem tud úszni, mert nem tanították meg, vagy nincs számára medence, akkor sem fog úszni, ha csak a vízbe fulladás és az éhhalál között választhat.