Ez utóbbi csak jelzi a fényes periódusokat egy-két művel, hogy prezentálhassa a késői, ámde esendőbb, ámde méregdrága utótermékeket, okos műkereskedelem, pénzük után futó múzeumok és kitartó méltatók örömére.

Mindezt csak emlékeztetőül, háttérként a novemberben hetvenéves Nádler István elképesztő tárlatához. Nádler oly kevéssé követi a példát, hogy hetvenöt művének több mint a fele tavalyi-idei keltezésű, a negyede egészen kétezer-nyolcas, és a katalógusban nem találni öt évnél korábbi kép reprodukcióját. A mai Nádler kiszorította a termekből negyven esztendő Nádlerét. Valóban kiszorította, mert ennyi szín, káprázat, szárnyalás és fegyelem, hatalom és érzékenység nem kíván történeti felvezetést, nem is tűrne meg kevésbé aktuális kíséretet. Az alkotóerő csak örvendetes magánadottság. Hanem az, hogy az Hommage á Rozsics István táblájába miként vág bele egy dinamikus vörös patkó, miként ütközik egy megtört, elégtelenül festékezett ecset nyomán ki-kihagyó komoly zölddel, s ezt miként támasztja alá egy kék ív boltíves térhatása - ez már a piktúra közügye. A tisztelgés címzettjét februárban temették el, a teljesítmény idáig bravúr. Az a fekete, puha pászma, amely időnként meg-megszakadó széleivel, ritkuló, de végül is sűrű közegével uralja-nyomasztja, ám egyszersmind megkoronázza az emlékfestményt, mesterművet koronáz meg.

Ritkán repesünk ma kiállításon. Ha máshol nem, abban a teremben, amelyben a Mindenkor I-IV. óriásfríze tölti be a falat és a légteret, mindazonáltal eufória és boldogság fog el. Nádler úgy adagolja függőleges sávokban a ragyogó és rafinált színeket, úgy fűzi össze és ellentételezi a szárnyakat adó meleg, meg a komolyságra, meghiggadásra tapintattal késztető hűvösebb árnyalatokat, hogy egyszerre azt érezzük, érdemes élni. A színek kifinomultak és megvesztegetőek, körülményesen körülírhatók. Az utolsó, jobbszéli sáv például tojáshéj-rózsaszín. Persze, hogy nincs ilyen színnév, és persze, hogy van ilyen rafinált szín; csak rá kell nézni egy doboz (kevésbé urbánusoknak: egy szakajtó) tojásra, hogy elváljék a barna héjúaktól, a fehérektől, a tojáshéj színűektől a tojáshéj-rózsaszín.

Volna itt selyemcukorsárga, mikuláspapír-piros, lila a katolikus főpapok skapuláréjáról és mindezek kápráztató fokozata, a gyönyörűség mégsem hamis. S lehetne a színes csíkmustra olyan zakatoló unalom másfelől, mint oly sokszor a Bauhaus, a Bauhaus méltatlan utódai óta. Nádler azonban mesterbiztonsággal kerüli el mind az édes-hazug színpompa, mind a lélektelen színleckefelmondás rutinját. Sávjainak finom függőleges megmozdításával, azzal, hogy síkjait hol fekete, vékony talapzaton emeli-süllyeszti, hol egy fölső, lényegében szürke sávba beengedi, illetve nem - már élénkké tette a vertikális ritmust. Amelyet ritmus helyett érzékeny képpé lelkesít a rendkívül változatos faktúra, a hol szálkás, hol el-elkopó felület, a hol laza, hol tömör festékréteg érzékeny változatossága.

Röviden: a mindig nonfiguratív Nádler fölényesen birtokolja lírai absztrakciónak és konstruktivista képépítésnek mindazokat az értékeit, amelyeket a saját életműve és az európai piktúra felhalmozott. Továbbá a gesztusfestészet, a kalligrafikus piktúra, a hard edge, a színesmező-festészet és mások tanulságait ugyanezen forrásokból. Ha úgy tetszik, ennyiben posztmodern. Ha posztmodernen az elődökre vonatkozó reakciókat értjük, és nem a hasznosító, szuverén, önálló világot, akkor nem posztmodern. Híres fekete képein a fényes kötegek időnként úgy csillognak, mint indusztriális pátoszú műveken a frissen hengerelt huzaltekercsek, Duális lajtorjája mintha egy rózsaszín-lila tyúklétra apoteózisa volna, de oldalt, megint szép-komoly sávokkal helyrefegyelmezve. A Tandori-kép káprázatát és eleganciáját nem lehet tanulni; tanítani sem.

Nádler nem a csúcson van. A csúcsot úgy képzeljük, hogy ott csak zászlót kitűzni, triumfálni lehetséges, szűk a hely. Nádler most fennsíkon dolgozik. Csúcsok fölött található, nagyon magas fennsíkon.

Feketebács Nr. 11., Nr. 12. 2007