A magyar járulékfizetők és munkaadók százalékosan valóban sokat fizetnek, de az alacsony béreket tekintve ez abszolút öszszegben kevés, márpedig a szolgáltatások és a szükséges technika, fogyóeszközök árát abszolút összegben kérik, nem a jövedelmek százalékában. 150 000 forintos fejenkénti összegből háromhavi táppénz fizethető ki, vagy egy 8-12 napos, beavatkozások nélküli kórházi ápolás a jelenlegi, tarthatatlanul alacsony bérek és hasonló színvonalú kórházi ellátás mellett. (Erről írtunk 2007. október 8-án Tisztességes fizetést, ne hálapénzt! címmel a Népszabadságban.)

Nem tudtuk meg pontosan, hogy a járulékot nem fizető - a becslések szerint 400-500 ezer - potyautastól mennyit sikerül behajtani, s azt sem, hogy az OEP-nek adós szervezetek - köztük nagy állami intézmények és vállalatok - az adósságukból mennyit törlesztettek. Elhangzott, hogy a nyugdíjasok, a kiskorúak, a munkanélküliek járulékát az állam a költségvetésből fedezi majd, de nem tudjuk, mennyit is fizet ezen a címen. Ha csupán az eddigi 300-400 milliárdot adnák oda más címen, akkor egy főre az átlagos járulékbevételnél sokkal kevesebb jutna, és ez rendkívül igazságtalan lenne. Már csak azért is, mert a nyugdíjasok befizetéseit korábban a folyó kiadásokra költötték. Még senki sem mondta ki, hogy ha több millió biztosított járulékát az államnak a költségvetésből kell finanszíroznia, az sokkal több lesz annál a 300-400 milliárdnál, amit a költségvetés az OEP bevételeihez eddig hozzátett. Ezzel a költségvetésnek számolnia kell.

El kell dönteni azt is, hogy a költségvetésben a következő években a jelenlegi prioritások maradnak-e meg, vagy van remény az egészségügy átalakításához szükséges átcsoportosításra, esetleg más, pl. uniós források bevonására. Úgy gondoljuk, a társadalmi támogatás ehhez az átcsoportosításhoz ma megvan. Mivel ez más érdekeket sérthet - hiszen valaki elveszti, amit az egészségügy megnyer -, ehhez erős társadalmi konszenzus szükséges.

A társadalombiztosítás korábban jelentős vagyonnal rendelkezett. 1989-ben már felmerült a társadalombiztosítás kárpótlásának lehetősége.

Ha tudjuk, mennyi pénz áll rendelkezésre, akkor tisztességes szakmai feltételek mellett kiszámítható, hogy ezért milyen szintű ellátás biztosítható. Ennek társadalmi vitája nem kerülhető el, ha azt akarjuk, hogy a magyar biztosítottak lássák, mi mennyibe kerül. A kórházi és ambuláns ellátásban most alkalmazott számlaadási rendszer elvileg helyes lenne (kivált, ha az egyén összesített befizetései is láthatók lennének), csak persze nem a valós árakat tartalmazza. Meg kell oldani az amortizáció finanszírozását is. Ez a tulajdonos, vagyis jórészt az önkormányzatok feladata lenne, de csak kis részben teljesítik, ezért az intézmények műszer- és gépparkja, infrastruktúrája jórészt elavult.

Valós alapokra kell helyezni a kórházi és járóbeteg-ellátás finanszírozását, mert ezek sem tükrözik a valóságos árakat és költségeket. Márpedig csak valóságos árakkal képzelhető el a szektorsemleges finanszírozás, ami biztosan csökkentené az állami terheket. Ha a kórházi és járóbeteg-ellátás finanszírozása egységes rendszerbe kerülne, akkor alakulhatnának ki a megfelelő arányok a kórházi ellátás, az egynapos sebészet és nem sebészeti ambuláns ellátás között. Ebben az esetben alkalmazkodhatnának a kórházi ágyszámok a valóságos szükségletekhez. A szakrendelőrendszer megkettőzi az egészségügyi ellátást. Szakrendelő csak ott szükséges, ahol bizonyos távolságon belül nincs kórház. Az ambuláns szakellátás sokkal hatékonyabb és olcsóbb lenne a kórházi szakambulanciákon: az orvos, a nővér nem esik ki a fekvőbeteg-ellátásból, a sebészi szakmákban dolgozók nem esnek ki a műtéti gyakorlatból. A kórházi diagnosztika általában korszerűbb, fejlettebb s főleg - nem kell a technikát megkettőzni.

Egyes területeken a jelenlegi költségek is csökkenthetők lennének (pl. a pazarlás, a korrupció), de elsősorban nem adminisztratív és pénzügyi eszközökkel, amint ma próbálják, hanem megfelelő ellenőrzéssel. A legtöbb megtakarítás azonban az egészségügyi rendszer modernizálásával érhető el.

Az egyik legfontosabb cél persze az lenne, hogy megelőzéssel csökkentsük az egészségügyre háruló terheket, és javítsuk a társadalom egészségi állapotát. Az Európai Unió 2006-os felmérése alapján elsők vagyunk az agyvérzés és a mozgásszervi betegségek tekintetében, de előkelő helyezésünk van a magas vérnyomás, a szív- és érrendszeri betegségek, a depresszió és a daganatos betegségek területén is. A szív- és érrendszeri, a mozgásszervi betegségek és a depresszió részben megelőzhető, ha megfelelően táplálkoznánk, megfelelő fizikai terhelésnek lennénk kitéve gyermekkorunkban, nem dohányoznánk, nem fogyasztanánk túlzott mértékben alkoholt, és egészségesebb élet- és munkakörülményeket alakítanánk ki. Az egyén felelőssége mellett ki kell emelni az állami felelősséget is. Ma például a cigaretta ára elfogadhatatlanul alacsony pl. a brit árakhoz viszonyítva. Az állam nem támogatja, nem jutalmazza megfelelően az egészséges életmódon élőket és az arra nevelőket, kevés jut vissza az egészségügybe a dohányipartól, a szeszipartól és a környezetszennyezési bírságokból.

Van perspektíva, van mit tenni, megoldható az egészségügy reformja, ehhez azonban a megfelelő finanszírozás elengedhetetlen. Az ország pénzügyi, gazdasági, egészségügyi szakembereire kellene ezt a feladatot bízni, s nem kizárólag a politikusokra.

Dr. Bálint Géza FRCP (Glasgow)

az MTA doktora, a brit Királyi Orvosi Kollégium tagja

Dr. Bálint Péter PhD, FRCP (Glasgow)

a brit Királyi Orvosi Kollégium tagja