Baj, ha egy XXI. századi politikus küldetéstudata mellett nem figyel a napi élet realitásaira. Még nagyobb baj, ha két ilyen politikus követi egymást, és még a legfőbb szakértőiktől is idegen a döntések várható következményeinek modellezése, a társadalmi csoportok tűrőképességének felmérése. Félrevezető összefoglalása céljaiknak, hogy "arra az egészségügyi reformra esküdtek fel, amelynek eredményeként az orvos előre köszön a betegnek". Ez azt a hamis képzetet kelti, hogy "az orvosok" eleve az egészségügy rendbetételének legfőbb akadályai. Csillag is összemossa az orvostársadalom jogos igényeiért kiállókat és a reform ellenfeleit. A Magyar Orvosi Kamarának például nem az "Egészségügyi Felügyelet" létével vagy céljaival volt problémája, hanem bizonyos módszerekkel. Én például kiléptem a MOK-ból, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a küldöttgyűlés ez irányú határozata ellenére meg se próbálják nyilvános vitára hívni az egészségpolitikát az orvosok munkájának tételes szabályozása kapcsán. Ehelyett a rosszul felvezetett és indokolt, de EU-konform vizit- és napidíjjal foglalkoztak. Ők sem tették jól a dolgukat. De mi várható egy szükségtelenül megalázott kamarától?

És miből állt volna a napidíjat étkezési hozzájárulásnak nevezni?! Abba nem lehet belekötni, enni otthon is kell? Viszont a vizitdíjmentesség súlyos igazságtalanságai magukban is jogossá tették volna a megszüntetését. Tartósan munkaképtelen és betegségükről nem tehető súlyos betegeknek fizetniük kellett, ellentétes helyzetben lévőknek nem.

Nagyon komoly hiba volt előbb a teljes orvostársadalmat "legazemberezni", utóbb pedig az egész egészségüggyel szemben - pl. a betegek tömeges félrekezeléséről szóló miniszteri állítással - bizalmatlanságot gerjeszteni. Becsületes dolgozók tízezreiben keltettek meghasonlást munkájuk értelmével kapcsolatban. Megalázó és felháborító volt tapasztalni, hogy megy el a kedve munkatársaimnak a munkájuktól, amikor mesterségesen felhergelt betegek és hozzátartozók rajtuk vezetik le azokat a feszültségeket, amiket az egészségpolitikai döntések (és kommunikációjuk) generált. És ki nézte, hogy mibe kerül a magukat ilyen környezetben túlbiztosítani igyekvő orvosok tevékenysége - minél több vizsgálat, nehogy rájuk fogják az elvárható gondosság hiányát? Mennyivel jobb lett volna csak a jobbító szándékot kifejezni naponta! Mosolyogva, nem pedig hamis adatokkal téves képzeteket keltve.

A fő hiba egy olyan közérthetően megfogalmazott jövőkép hiánya volt, amelyet el tudtak volna fogadtatni az érintettek többségével. Hogyan képzelik az esélyegyenlőség biztosítását, a kapacitástérkép és a finanszírozási ráfordítások súlyos aránytalanságainak kiegyenlítését? (Miközben a konvergenciaprogram megszorításokat követel!) És hogyan képzelik a tehetősebb rétegek igényeinek kielégítését? Nem látszott, miként állnak össze koherens rendszerré a reformelemek. A "rendeleti kormányzás" eredményeként bizony a "betegek és biztosítottak" valódi érdekeivel ellentétes folyamatok is elindultak. A Csillag által sikersztoriként említett ágy-struktúraváltás szakmailag és főleg politikailag hibás volt. Szakfeladatokat feltételek hiányában delegáltak különböző intézményekhez, és nem merték felvállalni, hogy bizony több tucat intézményben meg kell szűnnie egy éven belül az aktív betegellátásnak, de a megmaradó aktív intézeteknek sokkal jobb feltételeket biztosítunk, másfelől a rehabilitáció és a krónikus ellátás feltételeit a többieknél is biztosítani fogjuk. Ehelyett maradt az aktív (és akut!) ellátás az arra nem alkalmas intézetekben, a többi rovására folyatva oda azokat a forrásokat, melyek másutt jobban hasznosulhattak volna. És nem tudták elmagyarázni a kérdést népi politikai síkra vivő polgármestereknek sem, hogy bizonyos betegségek ellátása sokkal hatékonyabban történhet 30-50 km-rel arrébb, megfelelő körülmények között. Nagyon nagy kár! Miután a kapacitásokat nem a lélekszám és a valós szakmai igények szerint osztották el, s az ígéretek ellenére is szigorították a volumenkorlátos finanszírozást, azok is a reform ellenfelei lettek, akiknek a javát szolgálhatta volna. (Kérdezzék talán meg dr. Repa Imrét vagy dr. Rácz Jenőt erről, ha a szavazóknak nem hisznek!)

Ami a Csillag által háromszor is említett megtakarításokat illeti: A gyógyszerkassza visszafogásáért vitathatatlanul jó lépések is történtek, de kevesebb negatív kampány, kapkodás és fenyegetés jobb lett volna. Komoly megtakarítást a fekvő intézmények volumenkorlátja jelentett még, de ez nem szakmai teljesítmény, hanem egyszerű elvonás volt. Szétterítve a rendszeren, nem a távlatos célok szolgálatába állítva és korábban nem ismert feszültségeket gerjesztve az ellátásra várók és az ellátók között! Ahelyett, hogy elmagyarázták volna, most csak ennyire telik, és Nyugaton ennél sokkal hosszabb várólisták vannak. A vizitdíj és a napidíj körüli misztifikációnak nincs értelme. Keresletkorlátozást jelentettek ugyan, de valós megtakarítást keveset. És valószínűleg ártottak is. Különösen, ha figyelembe vesszük a Mihályi Péter által korábban idézett, de félremagyarázott tényt, hogy a legszegényebb régiókban ugyanolyan mértékben csökkent az orvoshoz fordulások aránya, mint a leggazdagabb Budapesten (ahol közel háromszoros). A legszegényebb régiókban ennyivel egészségesebbek lennének az emberek? Ennek az ellenkezőjére vannak adatok! Tényleg több beteg jött elkésve a kórházba! És a későn kiderült daganatos betegségek kezelése sokkal többe kerül majd, mint a gyógyításuk került volna, korábban. És nehéz a legfontosabb lépések között értékelni a jelentős adminisztrációs terhet jelentő és a betegek döntő többségét nem érdeklő elszámolási nyilatkozatok kiadásának kötelezővé tételét. Miközben például a súlyos ápolóhiány csökkentése érdekében nem történt érdemi lépés!

Csillag a versengő magánbiztosítókra alapozott rendszert abszolutizálja, mintha nem hangzottak volna el ezzel kapcsolatban súlyos, tapasztalatokon alapuló kifogások. Ezek eléggé közismertek. A "betegek és a biztosítottak" többsége hamisnak érezte a "jótékonykodó", nem (komoly) nyereségért dolgozó biztosítókról szóló mesét. Pedig a vonatkozó törvény újabb elfogadott változata már olyan sok ellátási és pénzügyi garanciát tartalmazott, hogy az már nagyrészt kizárta a verseny és a nagy nyereségek lehetőségét!

A befizetői oldal rendbetétele, az (úgy hírlik) évi 150-200 milliárd közötti pluszbefizetés a "reform előtti" egészségügyön is meglátszott volna. Ennyiből egy komoly reformot is elő lehet készíteni és végrehajtatni. Ha nem akarták volna ezt jórészt a magánbiztosítókra bízni. Az egészségpolitika nem privatizálható feladata a terület stratégiai irányítása, az esélyegyenlőség, a minőség és az ellenőrzés biztosítása.

Dr. Rácz Jenő még miniszterként elmondta, hogy szakértői szinten kb. 90 százalékos egyetértés van a jövőben szükséges lépésekkel kapcsolatban az ellenzékkel. A "szakma" is elfogadta a szigorításokat és a leépítéseket is tartalmazó terveit. Hogyan sikerült ennyire messze kerülni ettől az állapottól? Minden szinten gyanakvást, ellenséges viszonyokat teremtve! El kell fogadni, hogy egy új épület felépítéséhez szükséges rombolni is, előkészítendő a terepet. De a rombolást gondos tervezésnek és hatáselemzésnek kell megelőznie. Fel kell mérni a lehetséges környezeti károkat is, és a partnerekkel meg kell egyezni a követendő lépésekben. Dr. Székely Tamásnak könnyű dolga lesz - rombolnia már nem kell. Építhet. Elsőként bizalmat.