Barátaim igyekeztek lebeszélni. Karcsi még az utolsó pillanatban kijött Bogdányba és a Duna-parti fák vízbe érő gyökereiről beszélt. Misu és Judit azt mondták, hogy csak egyféleképpen lehet okosan emigrálni: az ember külföldön születik. Zoli a cserbenhagyást emlegette a búcsúbulin a halászlét kavargatva, voltak vagy negyvenen a bogdányi kertben a diófák alatt, némelyiküket akkor láttam először, és utoljára. Gabi csak ölelt és sírt.

Szívszorongató hetek voltak, több a kétség, mint a remény, de mégis úgy éreztem, nincs más választásom, innen el kell menni, mert ebbe belehalok. Mibe is pontosan? A szocializmus nagy ívű hazugságába, ami azt követelte az értelmiségtől, hogy nyilvánosan ne mondjon igazat, a kétkezi munkástól, hogy sunyin lapítson és örüljön az egy élet munkájával összegürcölt Trabantnak; ami önkényesen osztogatta a kiváltságokat, de cserébe feltétlen lojalitást követelt, és besúgói jelentéseket csikart ki jobb sorsra érdemes emberektől is; ahol több mint egymillió ember élt elviselhetetlen szegénységben, a létminimum alatt, amint az kiderült a nagyszerű Kemény István szamizdatban terjesztett szegénységvizsgálatából; és ami arra ösztönzött, hogy a Beszélő alapító nyomdásza legyek.

El kellett mennem abból a világból, ahol nem lehettem más, csak kertész.

A londoni tíz év megmentett a haláltól, megtanultam gyakorlatban élni a demokráciát, a BBC-nél belekóstoltam az újságírás magasiskolájába, a Digitalnál a programozás rejtelmeibe, később, hogy milyen Webb-fellownak lenni egy oxfordi college-ban, majd természetesen hazajöttem, hiszen azt gondoltam, hogy itthon is gyökeresen megváltozott a világ.

És most megint nem lehetek más, csak kertész.

Miért is pontosan?

Ebben az új világban immár lassan hárommillióan élnek a létminimum körül, ám nincs olyan politikai párt, mely az ő érdekükben cselekednék. Ez a világ ismét arra kényszeríti az értelmiségieket, hogy nyilvánosan ne mondjanak igazat, csak most nem állami, hanem pártlojalitásból kell ezt tenniük. A piaci logika uralja a hatalmat, mely szabad teret enged a multik garázdálkodásának, sőt, különböző kedvezményekkel egyenesen bátorítja azt.

Ebben az új világban elszabadultak az indulatok. Egy felmérés szerint a magyar ember nem a rendőrtől tart legjobban, hanem a másik magyartól. A konszenzuskeresők pedig végzetesen magukra maradnak, mint például a nagyszerű Hankiss Elemér.

Magyarországon most minden megtörténhet. Angliában megtapasztaltam, hogy van olyan világ, ahol nem történhet meg minden. Ahol van értelme azt mondani: you can take it for granted. Biztosra veheted. Tíz évig írtam esszéimet, hogy ezt megmutassam. De a magyar tapasztalat nem engedi meg, hogy a magyar ember ezt elhiggye. Hogy bízhasson ebben. Ebben a világban semmit nem vehetsz biztosra, ami emberi.

Szabadok vagyunk persze, és ez nem lebecsülendő változás. Immár szabadon szabadulhatnak el az indulataink. De megszabadultunk-e előítéleteinktől? A sunyítástól, a kéz kezet mostól, tudunk-e nyíltan egyenesen egymás szemébe nézni? Jókedvűen? Szabadok vagyunk-e az újra?

Szerencsére, a fűvel benőtt dombocska hajlatát, ahol élek, még nem fenyegeti semmilyen emberi erőszak. Zavartalanul nőhetnek a fák, a bozótost sem akarja senki kiirtani, a patak vize még tiszta, évente menetrendszerűen megjönnek a vadkacsák, hazajönnek.

Én sem megyek el innen többé. Ebbe a világba halok bele.