- Eddigi filmográfiája alapján elég váratlanul ért, hogy fölcsapott akcióhősnek. Sokáig győzködték?

- Akkor derült ki, hogy a Vasember miatt hívtak be a Marvelhez (játékfigura- és filmgyártó nagyvállalat - a szerk.), mikor leültünk beszélgetni. Kifelé menet a folyosón rendesen fejbe vágtak a plakátok, az a töménytelen sikeres videojáték meg akciófilm, amit ez a cég csinált. Akkor és ott nem hangzottak el konkrétumok, de elkezdtem kacérkodni a gondolattal. Addig piszkált, míg felhívtam Jon Favreu-t (a rendezőt - a szerk.), hogy szerintem én vagyok az ő vasembere. Kiderült, hogy rajtam kívül senki nem gondolja így. Pár hétre rá átugrottam New Yorkba, és megint leültem Jonnal. Tedd félre, hogy haverok vagyunk, mondtam. Tudom, még az első ötbe se kerültem be nálad. De ha szíves engedelmeddel mégis megengedsz egy próbafelvételt, az összes bohócot simán lemosom a pályáról.

- Látja, mindent vártam, csak ezt a választ nem. Azt hittem, még egy olvasópróbára se merik behívni.

- Néha igen, néha nem. Filmje és rendezője válogatja. Azt bírom, mikor valaki ekkora mellénnyel hettyeg, hogy ő aztán egy tapodtat se! Meg hogy mekkora pofátlanság egy Oscar-díjast olvasópróbára citálni! Ott a demo meg a fotó, sőt küldjék a könyvet! Én homlokegyenest másképp gondolkodom. Egyrészt az ember arca folyton változik, másrészt meg kimondottan élvezem, mikor összecsiszolódunk a próbán. Ezt minden színész szereti, ha bevallja, ha nem. De nekem még az is bőven belefér, ha egy kis Hamletet kérnek ráadásul, és az összes riválisom ugyanazt a koponyát forgatja a kezében. Szerintem nem is színész, akibe egy fikarcnyi alázat se szorult. És ha a sommás véleményemre kíváncsi, kicsit sok ego szorult ebbe a városba.

- Fogalmazhatja így is. Én inkább azt mondanám, hogy az egyik színész így, a másik úgy kompenzálja a gátlásait.

- Sokszor én is nehezen tudom visszafogni magam, ha nem az van, amit akarok. Olyankor teszek rá, hogy kit találok telibe. Mindenki a saját habitusa szerint működik. Én még azt is bevállalom, hogy az ember csattan a szakmával, a családdal, a barátaival, és ilyenkor kap egy jó nagy gyomrost. Pedig csak egy láthatatlan határt lépett át. Mindannyian a saját realitásunk igazát szajkózzuk. Én is. Ami nem fér bele, az baromság. Mi magyarázza, hogy látszólag lehetetlen dolgok egyszer csak sikerülnek? Biztos azért, mert az élet egy jó nagy dráma. Isten látja lelkem, hogy imádom a drámát! Talán már nem kéne ennyire.

- Azt nyilatkozta valahol, mindent inkább, csak elvonókúrahőst ne csináljanak magából.

- Stimmel.

- Akkor most miért kínálja magát szinte tálcán, mint a negyvenéves korában felelősségére ébredő Vasember?

- Stan Lee maga jelentette ki: arra találta ki a Vasembert, hogy szembemenjen a korral. A hatvanas években nyakig ültünk egy népszerűtlen háborúban, konkrétan Vietnamban. Nem volt divat éltetni a hadiipart, a playboyos Hugh Hefnert meg egyenesen anyázták a feministák. Volt is benne némi igazuk. Erre jön ez a Tony Stark, aki legalább akkora fegyvergyáros, amekkora csajozógép, és mindkét vonatkozásban jobb belátásra tér. Nehéz ellenállni a csábításnak, hogy ennek kapcsán magamról és az elmúlt öt évemről nyavalyogjak, de hál' istennek a Vasember annyival harsányabb és kontúrosabb, mint én, hogy lemossa az összes drámámat.

- Tehát pofonegyszerű volt eljátszani.

- Fura. Azt feltételezi rólam, hogy van szerep, amit csak úgy odakenek. A Vasembert nagyon is komolyan vettem. A kedvéért leszoktam a cigiről, elkezdtem diétázni, és olyan fegyelmezetten csináltam végig, mint egy cölibátust fogadott szerzetes. Csak akkor rezgett a léc, mikor Tonyra rámásztak a lányok, hogy levakarni se tudta őket magáról. Na akkor megfordult a fejemben, hogy most snitt! Aztán elugrottam jógázni. Hát ennyit rólam. Öt éve még biztos másképp csinálom.

- Azt mondják, egy férfi élete negyven után kezdődik.

- Ezen hál' istennek már túl vagyok. Már megtanultam. Hogy aki nem hálás, azt az élet megtanítja hálásnak lenni. Ebben a városban meg aztán különösen, mert itt nagyban játsszák és nem cicóznak.

- Mondja ugyanolyan keserű cinizmussal, mint egyik nyilatkozatában azt, hogy nem vagyok színész.

- Nem is vagyok. Csak ebből élek. Kifíroltam, hogy kell kihajtani a szerepeket, imádom, értem, tudom is csinálni, de gőzöm sincs, hogy mit művelek. Sydney-ben egy hotel halljában összefutottam Keanu Reevesszel. Ránéztem, és azt mondtam neki, Neo, csak arra taníts meg, hogy kell átlátni a valóságot! Mert Keanu tudja. Meszsze ő a legműveltebb köztünk. De ha még tudná is a választ, ő is csak egy ürge a sok közül a hallban. Mint én. Érti már?

- Vajon kire szavazna Tony Stark, a Vasember, ha a mai Amerikában élne?

- Saját magára. Indulna a választáson. A maga komplex kérdésére ennyire szimpla a válasz. Mert szemben az élettel, a film merő fantázia, amely a legbonyolultabb valóságot is leegyszerűsítve tükrözi. A Vasembernek összesen annyi a metaforája, hogy egy multimilliárdos két kézzel jótékonykodik. Mikor tavaly valaki meg merte lépni ugyanezt Amerikában, mindenki ijedten behúzta fülét-farkát. A gazdagok csináljanak a pénzükkel, amit akarnak, de a többieket hagyják békén! Nehogy már az adakozásból is rendszer legyen! Hová is lenne a világ, ha egyszer csak egy tucat férfi meg nő elkezdené piszkálni a rázós ügyeket? Hát ezért nem eteti Tony Stark a szomáliai árvákat. Mi nem akartunk ilyen földhözragadtak lenni a hősünk mitológiájával. Ez egy szimpla negyven körüli fickó, aki rendesen megszenvedi a magáét, és sikerül megújulnia.

- Egy korábbi rendezője azt mondta magáról, Robert Downey Jr. húszmillió dollárt érdemel minden filmjéért.

- Aha. Nem bánnám. Az egyik felét odaadnám egy alapítványnak, a másik felét meg legombolná rólam az adóhivatal. Megint ingyen dolgoznék.

Hollywood, 2008. május

"Az élet egy jó nagy dráma"