Az Ibar folyótól északra lakó mintegy harmincezer, mindenre elszánt szerb körbeveszi a pár utcából álló környéket. A bevezető utakon és szomszédos dombtetőkön olasz és portugál katonák járőröznek. A meleg tavaszi napon csak az ő jelenlétük és a buszt kísérő rendőrök jelzik: a béke látszólagos.

- A gyerekek depressziósak az állandó félelemtől és a családjaikat sújtó anyagi bizonytalanságtól - mondja Dhurata a város szerb oldalán kitartó albán környék négyosztályos általános iskolájában. Az angoltanár is a busszal érkezett. A folyó túloldalán, a többségi etnikum városrészében lakik szüleivel. A következő tanóra előtt a konténerekből épült, alig száz négyzetméteres iskola tanárijában beszélgetnek a kollégák. Voltaképpen egy tengeri áruszállításra használt fémdobozban cigarettáznak, ami már ilyenkor is fülledten meleg, pedig alig van 18 fok.

A busz az egyetlen kapcsolatuk az embereknek az albán többségű városrésszel. Naponta háromszor közlekedik, már ha átjut a szerbeken. Dhurata elmondása szerint rendszeresen rázzák az öklüket feléjük, köpködnek és káromkodnak, de nagyobb atrocitás a rendőri védelem miatt eddig nem történt. A szerbeket viszont könnyű felbőszíteni, miután a pristinai vezetés februárban kikiáltotta Koszovó függetlenségét, és ezzel őket is megpróbálják elszakítani Belgrádtól. A legkisebb számukra kedvezőtlen hírre felbolydul a város, kezdődik a tüntetés, és akkor a busz sem jár.

Jól fizető munkát találni Dél-Mitrovicában ilyen körülmények között képtelenség - mondja Naim. Első alkalommal, amikor nem jut be az ember dolgozni a szerbek miatt, a főnök még megértő, de amikor egy hét alatt már negyedszer állják el az utat, keres valakit, aki nem itt lakik. Naim még szerencsés, az iskola gondnokaként 130 eurót keres havonta. A környéken azonban 98 százalékos a munkanélküliség. A gettó lakóinak számát ismerve ez két-három rendszeres jövedelemmel rendelkező embert jelent. A többiek szociális segélyen próbálják valahogy kihúzni. Koszovó 70 eurót képes fizetni családonként, és a juttatás egy részét élelmiszer formájában utalja ki.

A szerbeket bezzeg eltartja Belgrád - mondja az egyik tanárnő a konténer falát bámulva. Az állami foglalkoztatásban lévő szlávoknak valóban jól megy a szegényes koszovói viszonyok között. Pristina a terület fölötti harc jegyében ugyanis fizet a szerb tanároknak és orvosoknak, ezzel is bizonyítva, hogy az új, többnemzetiségű és független állam polgárai. Annyit kapnak, amennyit az albánok. Dhurata fizetése például 198 euró. A szerbek viszont megkapják fizetésüket Belgrádtól is: további 400 eurót.

Ráadásul rezsit sem fizetnek - teszi hozzá Fatmir. A víz, a gáz és az áram mind Szerbiából jön, ingyen. Míg Dél-Mitrovicában órákra elmegy az áram, addig északon már akkor indul a tüntetés, ha tíz percre kialszik a grátisz villany. Ha ez nem lenne elég, Belgrád az első 14 euróig a havi telefonszámlát is állja. Akinek nem jutott állami munka, az kap rendes segélyt, és csak ételre, italra kell költenie.

Azoknak van idejük ücsörögni a kávézókban és kocsmákban, közben egyre mélyebben gyűlölni minket - mondja egyik cigarettáról másikra gyújtva egy idősebb tanárnő. Belgrád nagy áron vásárolta meg a Koszovóban maradt közel százezer szerb hűségét, cserébe elvárják, hogy ne beszéljenek külföldiekkel, és szakítsák meg a kapcsolatot az albánokkal.

A Kodra e Minatorve negyed határán álló kórházban korábban együtt gyógyított és gyógyult a két nemzetiség, mára csak szerb orvosok fogadnak csak szerb betegeket. Itt még mindig szerb a rendszám, az országhívó és a fizetőeszköz. Amióta ráadásul az ENSZ megszervezte az irányítása alatt álló terület rendőrségét, az albánok segítségre is csak a KFOR-erőktől számíthatnak.

A koszovói rendfenntartókat ugyanis nemzetiségi alapon szervezték meg. Albán területeken helyiek járőröznek. Velük is vannak gondok, mert belépésük óta egy gramm heroint nem találtak abban az országban, amely a nyugat-európai drogkereskedelem 40 százalékát kontrollálja. A szerb rendőrök viszont egyszerűen

nem dolgoznak. Minden harmadik jármű háborítatlanul közlekedik rendszám nélkül, a gyorshajtásnak vagy ittas vezetésnek nincsenek következményei. Ha pedig egy albán család bajba kerül, jobb, ha rögtön a KFOR-t hívja.

Az iskolába járó kisgyerekek nem mozoghatnak szabadon. Az UNICEF ugyan épített egy kosárlabdapályát a hegytetőn, de alig száz méterre Belgrád éppen egy új stadiont spendíroz. Fatmir nem tudja eldönteni, a helyszín kiválasztása tudatos provokáció-e, de ha pár hónapon belül itt részeg szerb drukkerek néznek meccseket, akkor sípszó után még kényelmetlenebb lesz albánnak lenni.

A háború előtt a mitrovicai bányaváros északi részén 35 százalék volt az albán lakosság aránya, ez mára nem éri el a négy százalékot. Akkor miért nem költöznek el a gettó lakói? Két kilométerre már csak albánok élnek. Dhurata és a többi tanár felnevet. - Hogy lehet ilyet egyáltalán kérdezni is? - felelik. Generációk óta itt élnek, ez az otthonuk. Ha ön kicsit ismerné az itteni embereket, ilyen hülyeség az eszébe sem jut - kapom meg az öregebb hölgytől.

A gyerekekre ránézve mégsem érzem magam ostobának. Látni vélem a szemükben, amiről angoltanárjuk mesélt. Szüleik minden félelmét és problémáját pontosan érzik, és átélik. Harmincezer szerb között kénytelenek felnőni, akik a jövő héten legalább 70 százalékban egy olyan pártra fognak szavazni a szerb parlamenti választásokon, amelynek listáját a Hágában háborús bűnei miatt raboskodó Vojiszlav Seselj vezeti. Számukra a terület hovatartozása nem érzelmi kérdés, mint egy belgrádi fiatal számára, hanem egzisztenciális.

Mikor március derekán véres zavargásokra került sor a városban a volt szerb bírósági épületben szervezett ülősztrájk felszámolása során, az albánokat szállító busz napokig nem közlekedett. A reggelente alapvető élelmiszerért átjáró háziaszszonyok és a gimnáziumban tanuló diákok a folyó túlpartján rekedtek. A megcsonkított családoknak éhezve és aggódva kellett kihúzniuk azokat a napokat Kodra e Minatorvéban. Költözni mégsem hajlandóak.

Koszovó, 2008. május

ENSZ-katonák és játék fegyverek Észak-Mitrovicában