Amikor minden átalakulóban van, megnövekszik a mindent megalapozó állítások, rendszerek, víziók iránti igény, az új fundamentum keresése, a kétkedés, agnoszticizmus vagy mindenre elszántság erőterében. Victor Turnerrel szólva: átmeneti állapot, társadalmi dráma jellemzi a régiót, melyet civil és vallási rítusok, csoportok, státusváltások sokasága kísér. A régió folyamataiban való tájékozódáshoz sokféle kutatásra és értelmezésre van szükség: többek között vallástudományira is.

Amikor 1762-ben Rousseau megfogalmazta az államjog elveiről szóló társadalmi szerződését, akkor a vallásról az utolsó fejezetben, mintegy appendixként értekezett. Nyilvánvalónak tetszik, hogy új, globális társadalmi szerződésre van szükség, amelyben láthatóan a vallás lesz az egyik fő fejezet. S bár a világ Samuel Huntington által is körülrajzolt kultúrrégióinak saját hagyományaikra alapozott víziót kell megtalálniuk, a világméretű egymásra hatás szempontját - szándékosan nem az ütközés kifejezést használom - nem nélkülözhetik. A világ Európán kívüli kontinensein pedig a vallás a társadalmi orientáció elsődleges alkotóelemei közé tartozik, amit a szekularizált, öreg kontinensnek ismernie és értenie kell, ha nem akar összességében a globális folyamatok függelékévé válni.

Kirekesztés. Nem gyakori, hogy Richard Rorty vallási kérdésekben kapitulál. Mégis meg kellett vallania, hogy még a liberális politikai rendszerekben is helye van a közösségi - intézményes, vagyis politikai tényező - vallás(osság)nak, s az nem szorítható pusztán a családi otthonok melegébe. A vallás politikai jelenléte nemcsak a napi újsághírek okán elfogadandó, hanem elvi szinten is. Amit a liberális politikának nem szabad elfogadnia, az a nagy vallási intézmények világpolitikai, -hatalmi ambíciói, mert ezekkel elvből együtt jár a vallási alapú diszkrimináció kifelé és befelé a hívek személyes szabadságának korlátozása. Amit az egyházi lokális közösségek tesznek, az a szabadság támogatása és a közösségi vallásgyakorláshoz való elvitathatatlan emberi jog gyakorlása. Amit viszont az "egyházi szervezetek", konkrétan a katolikus püspökök vagy a mormon központi tekintélyek művelnek - írja Rorty -, az nem más, mint az igazhitűség terjesztésével álcázott gazdasági és politikai előnyszerzés. Ez az amerikai társadalmi talajon fogant kritikus kérdésfelvetés és különbségtétel felfogható ugyan egyetemes érvényű valláspolitikai tükörnek is, amelybe minden globális igényű vallási intézménynek bele kell tekintenie, ám nem képes megbirkózni azzal a nem kisebb súlyú problémával, hogy vajon a vallástól teljesen független, más globális intézmények nem "büszkélkedhetnek-e" legalább annyi kirekesztéssel, mint a vallásiak. Vagy egy lépéssel továbbmenve azt is kérdezhetjük - akár Carl Schmidt nyomán is -, nem kellene-e a globális vallási intézmények lényegi kirekesztő jellegét minden más globális intézmény lényegi kirekesztő jellege miatt az egyetemes vallási exkluzivizmus jelenségének tekinteni? S ekkor nem a vallási intézmények kirekesztő jellegéről kellene beszélni valláskritikusan, hanem a kirekesztés vallási jellegéről társadalomkritikusan.

Identitáskeresés. A mi micsoda kérdésre a kiegyensúlyozottabb társadalmi korszakokban ha nem is mindig egyszerű, de általában közérthető és eligazító válasz adható. A gép segíti az emberi munkát, a piac az árucsere és kereskedés helye, a család a társadalom alapsejtje és az emberi reprodukció tere stb. Mára alig található olyan társadalmi alrendszer vagy elem, amelyre egyértelmű válasz adható, sőt az egész korszakot az átfogó identitásprobléma korszakának is lehet neveznünk. Azok a korábbi stabil pontok, amelyekhez magán- és közéletünk elképzeléseit, tetteit és történéseit mértük, rendre kérdésessé váltak: ember, erkölcs, művészet, demokrácia, jog, vallás, természeti környezet, és még sorolhatnánk. A totális diszkurzivitás, a minden mindig vitatható kulturális norma már régen nem az emberi szabadság, kreativitás és a társadalmi haladás és kibontakozás bázisa, hanem a frusztrációé és káoszé. "A romantikus korszellem elcsitult, míg korábban szünet nélkül szubverzión járt az eszünk, mára az ember hálás egy stabil struktúra minden egyes molekulájáért" - írta egy éve Peter Sloterdijk a Die Zeit hasábjain. A tavaly megjelent "Isteni buzgóság" (2007) karlsruhei filozófusa az utóbbi években Lessing gyűrű hasonlatát alapul véve egyre inkább azt tematizálja, miként lehetnek az ábrahámi vallások a civil társadalom újraépítőivé.

A nagy vallási hagyományok mítoszai egykoron eligazítottak az élet minden területén. Ezek mintájára beszélünk az utóbbi évtizedekben az ún. nagy elbeszélésekről, narratívákról és metanarratívákról, melyek keretet nyújthatnak az elkápráztató és egyben elrémisztő sokféleség jelenkorában. Az egykori és a mai mítoszok értése nélkülözhetetlen, hogy élhető berendezkedéshez juthassunk mai isteneink, gurujaink, bálványaink és áldozataink között, és ne kelljen végleg lemondanunk mindarról, amit a felvilágosodás óta egyéni és közösségi önrendelkezésen értünk.

Balkanizáció. Az idei tavasz a politikai feszültségek mögött világosan fellelhető vallási dimenzió aktuális megnyilvánulásaival töltötte meg a média vezető híreit: Szerbia Koszovóban a szerb nemzeti identitás ősi ortodox szimbólumait félti, tibeti buddhista szerzetesek követelnek valódi autonómiát a kommunista Kínától. Bár a legtöbb komoly szaktekintély vitatja, hogy ezeket a konfliktusokat kifejezetten vallásiaknak tekintsük, de a vallási dimenzió ismerete nélkül sem nem érthetők, sem nem kezelhetők.

A rendszerváltást követő Balkán-konfliktusok tanulsága Stjepan Me�trovi, Amerikában élő szociológus szerint az, hogy a felvilágosodás narratívájával szembeni posztmodern rebellióban a hagyományos vallásosság és a domináns egyházak szövetséget kötnek a nacionalizmussal. S ez a szenvedésre és hitre alapuló szövetség erőteljesen antimodernista alapállású. A lezajlott, de máig ható folyamatokkal szembeni nyugati stratégiát bírálva megjegyzi: "A felvilágosodás nyugati főpapjai Pilátusként mosták kezüket, miközben Jugoszlávia lángba borult." Me�trovič 1996-ban még a Balkán balkanizációjáról beszélt, az utóbbi években már az egész világ balkanizálódásáról, mert az előbb említett antimodernista koalíció szemmel láthatóan globális jelenséggé vált, s az alapelvek érvényesítéséért emberáldozatra is képes.

A világpolitikai paradigmaváltásként értelmezett 9/11 után az amerikai, majd a Mohamed-karikatúrákat követően a nyugat-európai politológusok rendre ott ácsorogtak a könyvtárak vallástudományi polcai előtt, és elkezdték szisztematikusan újragondolni a megoldandó problémákat, amelyek láthatóan egyre több és egyre váratlanabb feszültségeket generálnak. Ami húsz-harminc évvel ezelőtt még inkább egzotikus érdekességnek számító öltözék vagy rítus volt, az mára egyetemes jelentéssel bíró kód, amelynek megfejtése vallástudományi feladat is.

Vallásittas Európa. Minden valamirevaló vallásszociológiai értekezés tárgyalja az új vallási közösségekkel kapcsolatban az "agymosás" tézisét, miszerint ezekben a közösségekben a kisszámú, de annál nagyobb, karizmatikus hatású vezetőség a tagoknak "eszét veszi", s a teljes alávetettségben megfosztja őket emberi méltóságuktól, mozgásszabadságuktól, nemritkán családjuktól és vagyonuktól is. Miközben a legtöbb komoly szerző hozzáteszi, hogy az "agymosás" valójában faktoid (igazolatlan tény), mert egyetlen egzakt kutatás sem tudta adatokkal alátámasztani, valami mégis tagadhatatlan azokból az erőkből, amelyeket ugyan tekinthetünk tömegpszichózisnak, rituális transzállapotnak vagy egyszerűen ördögien zseniális manipulációnak, de ezeket leginkább mégis a vallási közösségek - és egyáltalán nem csak az újak és a kisebb létszámúak - körében érhetjük tetten.

Jogos azonban óva inteni attól, hogy a vallás személyre, életvezetésre és kapcsolati hálóra vonatkozó erőteljes hatását leszűkítsük néhány fundamentalista szekta belügyére, mintha az ezeken kívüli világ mentes lenne a bármikor kitörő őrülettől. A gazdag világban a hihetetlen ezoterikus kínálat archaikus mítoszmutánsok tömegével bódítja az embert - mintegy utólagos igazolást adva Marx téziséhez, miszerint a vallás a nép ópiuma. Míg azonban Marx valláskritikájának tapasztalati hátterében a keresztény egyházak álltak, bennük látta az igazságtalan kapitalizmus legfőbb támaszát, addig ma minden belső nehézségükkel és világraszóló botrányaikkal együtt is társadalmi tanításukban a keresztény egyházak képviselik leghangsúlyosabban az európai értelemben vett emberi méltóságot, amelyet nem kis mértékben az ezoterikus középszerre építő kapitalista fogyasztáskultúra veszélyeztet, s melynek gyakorlati megvalósítását tekintve bőséges bűnbánati anyaga van a keresztény történelemnek és jelennek egyaránt.

Reszakralizáció. Talán még korai lenne posztszekuláris Európáról beszélni - írja José Casanova, nagy tekintélyű vallásszociológus -, de az a tény és elvárás, hogy a vallás egyre inkább kerüljön a magánszférába, tényekkel egyre kevésbé támasztható alá, bár normaként erőltethető. Az a tempó, ahogyan a vallási hagyományok elapadnak, nemcsak sokkal lassabb, mint ahogyan a 60-as, 70-es években Európában számították, hanem ellenkezőleg: a hagyományok felértékelődését vehetjük tudomásul. Kevés olyan vallástalan ország van, mint Európában Csehország vagy Hollandia, a vallásosság számos dimenziója az országok többségét inkább jellemzi, mint a vallástalanságé. Látható ugyan, hogy az egyre fiatalabb generációk némely országban egyre kevésbé követik a vallásosság szüleik vagy nagyszüleik által gyakorolt vagy vallott módját, de az is, hogy a magukat valamilyen módon vallásosnak tartók aránya egész Európában viszonylag stabil, a kelet-közép-európai országok döntő többségében pedig kifejezetten jelentős. Tarthatjuk ezt a környékünkön mindig késő modernizáció eredményének, ha a nyugati elméleteket keleten is érvényesnek gondoljuk, vagy tarthatjuk e kulturális régió sajátságos fejlődési útjának is. Ha a folyamatokat a világtendenciák határozzák meg, akkor a szekuláris Északnyugat-Európa lesz a különlegesség, és a reszakralizált kultúra az általános.

Nemcsak a személyes vallásosság területén figyelhető meg ez a tendencia, hanem a különböző kisebb-nagyobb vallási közösségeknél is, melyek a helyi társadalom szerves alkotórészei, és sok helyütt teljes természetességgel sorolódnak annak intézményhálózatába. Talán ez is okozza, hogy a közvélemény-kutatásokban megkérdezettek jellemzően sokat várnak el "az egyháztól", elsősorban szociális téren, de nem utolsósorban az élet értelmére vonatkozó válaszok felkínálásában is. Ahhoz, hogy az olyan gondolatkliséktől, miszerint vallás és tudomány, vallás és haladás kizárja egymást, és a racionális önszabályozás elvileg áll szembe a mély vallásossággal, elég csak Lengyelországot vagy Írországot példának hozni, ahol a vallásosság és a modernizáció nem zárja ki egymást. Az átmeneti társadalmak utóbbi évtizedekben zajló folyamatainak vizsgálata átfogóan szükséges, s miként időszerű (lenne) megszabadulni az "emberarcú szocializmus", "népi demokrácia" és hasonló hamis mítoszoktól, a vallással kapcsolatos tévhitekből való kijózanodás is feltétele a megalapozott jövőkép kialakításának.

A szerző teológus, valláskutató