A ház, a város, az ország a saját történetével teljes. Itt vannak mindazok, akik itt éltek. Velünk, bennünk, körülöttünk. Nem tudjuk kisöpörni az agyunkból az alapítók, a megépítők, a házak egykori tulajdonosának és lakóinak a képét. A múltba utazva szeretnénk elkerülni a bűnt és bűnbánatot, ezért a terhes képeket hajlamosak vagyunk újra eltemetni. A hajdani rablógyilkosság azonban felszínre kerül. A parázsból kikapart füzet megszólal.

A vallásos gondolkodás felteszi, hogy van valahol egy mindent magában foglaló archívum, amelyben minden embernek és cselekedetnek nyoma marad. A népek emlékezete megőrzi a történéseket hetedíziglen, a felelősség nyugtalanítóan ketyegő csomagját pedig nem tudjuk a szomszéd kertjében tartósan elrejteni.

Érdeklődéssel tartozunk elődeinknek, örököltük tőlük a falut és a várost, mindenünket, illő tudnunk, hogy mit tartalmaz az örökség. Kaphatunk javakat, meséket, büszkeséget és szégyent. Egész Európában szégyenkező odafordulással tartozunk mindazoknak, akiknek az ittlétét a környezetből jövő erőszak és megfélemlítés szakította meg, akiket innen elhurcolva vagy itt helyben öltek meg, mindazoknak, akik emberkéz által haltak meg, mert egyiket sem erre szánta az anyja.

Tartozunk azoknak is, akik eliszonyodtak a várostól, az országtól, és elmentek. Európa közepe, ez a boldog vidék át van itatva szenvedéssel és rossz lelkiismerettel. Mindenkinek megvoltak a szenvedései, mindenkinek van mit beleírnia a sérelmek könyvébe. Hogy hozzátartozónkat a gáz, a bomba vagy valami lövedék ölte meg, az ő várható élettartamuk megrövidülése szempontjából mondhatni semmit sem jelent.

Engem különösképpen az a folyamat érintett, amely a végső megoldáshoz vezetett. Magyarország német katonai megszállása után, 1944 tavaszán naponta követték egymást az Európa közepén még úgy-ahogy fennmaradt zsidó sziget felszámolásának rendszabályai.

A környéken már sok helyen gettóba zárták és túlzsúfolt marhavagonokban külföldre szállították a zsidókat, ezt már tudtuk. Szüleimet a Gestapo már letartóztatta, már csak mi voltunk otthon, gyerekek. Így is lehetett élni, de tanácsosnak látszott kisvárosunkból elmenni Budapestre. Apám megmaradt pénzéből megszereztem az utazási engedélyt, hogy elutazhassunk budapesti rokonainkhoz.

Elbúcsúztam unokahúgomtól, Verától, két hét múlva én a pesti Duna-parton sétáltam, őt addigra már a gázkamrában megfojtották, és a krematóriumban elégették. Nem tudtam, hogy kisvárosunk kétszáz zsidó gyerekéből már csak mi élünk, mi négyen, a nővéremmel és az unokafivéreimmel, mi, akik eljöttünk onnan egy nappal a gettóba gyűjtés és a deportálás előtt, és rajtunk kívül két csendes, szeplős ikerfiú, akiken herekísérleteket végeztek, a többiek elhamvadtak.

Mert a közemlék a magánemléktől nincsen kerítéssel elválasztva, vidám és szomorú képekből mi magunk alkotjuk meg a belső regényünket, amelyet hol az elszabaduló reflexió, hol meg az élet önvédelme formáz. Ha akarnám, sem tudnék megszabadulni a fájó emlékektől, de ha az igényeltnél gyakrabban emlékeztetnének rájuk, felvont szemöldökkel nézném a hivatásos megszégyenítőt. Jom kippur, az engesztelés napja is csak egyszer van egy évben. A bűnbánatnak legyen szertartásos és katartikus kivételessége.

Egy német generáció egzisztenciális páriává tette az európai zsidókat, és ezáltal maga erkölcsi pária lett. De aki nem tette, az nem tettes. Kortársaink szerethetik az apjukat, akkor is, ha bűnt követett el, és az anyjukat is, aki sejtette, de nem firtatta ezt. Az is valószínűtlen, hogy az utód ne érdeklődjön az iránt, miért tette az apja azt, amit tett. Vagy hogy föl ne jajduljon: Hogy tehette?!

A többi európai nemzet erősebben azonosul a múltjával, a kertelés nélküli önvizsgálatban a németek mentek a legmeszszebbre. A német nemzeti tudatnak nincsen könnyű dolga, és ez talán sok embernek okozott nehéz órákat. A második világháborút a németek kezdték, helyeselték, és ez kellő ok arra, hogy európai fegyelem alatt tartsák önmagukat, de minden nemzetnek joga van ismerni jótettei, bűnei és szenvedései főkönyvét.

Reggelre kelve mindenki ártatlan. Aki nem öli meg magát, az egyetért azzal, hogy éljen, az helyesli a saját életét, folytatásra ítéli magát, és csak annyit néz hátra, amennyi nem akadályozza az előrehaladásban. De a képnek megvan a saját akarata és hatalma. Ha el is felejted, benned marad. Beléd fúródott, nem tudod egészen elhúzni tőle a szemedet.

Hogy a jövőnek kell-e az emlékezés? Kell ez a sok öreg história? Miért raknék követ a hátizsákomba? Ha felelek mindazért, amit az apám és a nagyapám tett, nem vagyok-e akkor örököse az erényeiknek és a szenvedéseiknek is? Nem öneszményítés-e a heves azonosulás elődeinkkel? Nem józanabb visszacsökkenni arra az egy szem individuumra, aki csak azért felel, amit maga cselekedett vagy mulasztott, se többért, se kevesebbért?

Igen, vannak túlzások, de a túlzás, más szóval a végigképzelés ördöge mindannyiunk elméjét fölhevíti. Bezárkózhatunk az emlékeinkbe, a levelesláda mellé, anélkül, hogy ajtót nyitna ránk valaki. Vagy ellenkezőleg, mondhatjuk azt is, hogy bennünket a jövő, a mai nap, a tett és a siker érdekel, és hogy amikor az ember teljes erőbedobással rohan, akkor nem ér rá az emlékeivel bajlódni.

Kell talán valami egyensúly az emlékezet és a felejtés között? Erre szoktuk biztatni a magába roskadt gyászolót. Betegségnek gondoljuk az elhatalmasodó, önkínzó elmerülést a régi históriákban. Ez a rögződés némelykor öngyilkossághoz vezet, de hogy a múlt mint rémlátomás kit milyen hatalommal tud leigázni, arról erkölcsi ítéletet nem alkothatunk. Köznapi igazság, ahhoz, hogy folytatni tudjuk az életet, esténként álomba merüléssel innunk kell a Léthe vizéből.

Úgy gyűjtünk másnapra erőt, hogy a jelent múlttá változtatjuk. Álomban, irodalomban, történetírásban viszont a múlt ismét jelen lesz. Időskorukban az emberek gyakran beszélgetnek az eltávozottakkal, mert őkörülöttük már mindenki elment, és ha csak távolra költözött is, mi különbség van aközött, aki halott, vagy aki sohasem jön? A jelenben még aktív az ember, még tehet, elérhet vagy megakadályozhat valamit. A múlt megdermed, ahogy megtetted, a cselekedet vissza nem fordítható. A sakkfigurát onnan, ahova letettem, nem vehetem vissza.

Idős elmében az emlék jelenvalóvá lesz, és szinte valósággá, látomássá alakul át. Anyám legkedvesebb nővére az ezredforduló táján itt járt, noha Auschwitzban megölték, de ha ezt mondtam közel százéves anyámnak, nem igazán akarta ezt tudomásul venni, ő inkább úgy emlékezett, hogy a nővére itt járt. Az öregember elszórakozik az emlékeivel, visszatér a családi házba, a játszótársai közé, látja őket, benéznek, vagy inkább bekukucskálnak az ablakon.

Az éber emlékezés is önkényes: előhívjuk a tudatunkból azt, akit akarunk. Akit nem, azt visszaküldjük. Időteltével az ember magányos színházmester lesz, körülötte árnyak, színes árnyak akár. A fiatal képzelődik, a felnőtt cselekszik, az öreg emlékezik. Vannak különös lények, esetleg művészek, akik ebben az értelemben sohasem lesznek felnőttek, mert kezdettől mindvégig az emlékeikben és az emlékeikből élnek.

Az alkotó tudat az egymás mellett heverő képekből elbeszélést szerkeszt. Nagy merészség lenne pontos választóvonalat húzni az emlékezés és a képzelődés közé. Sokféleképpen képzeljük el a múltat. Nincsen emlékezés képzelődés nélkül. Az ember emlékdarabok egymás mögé sorolásával, öszszeillesztésével oksági hálót szerkeszt, utólag beavatkozik a történésbe. Mivel az elbeszélésben A előbb történt, mint B, ezért az a látszat keletkezik, hogy B-nek A az oka.

Plurális társadalmaknak sokféle múltja van, és egyikről sem állítható, hogy mentes a konstrukciótól. A nagy elbeszélőknek köszönhetjük a történelmet, úgy is mint a különböző korok önkifejezését. Valószínű, hogy mindig lesznek fiatalok, akik ebben az imaginárius búvármesterségben, a múlt képeinek fölhozatalában legerősebb szenvedélyük tárgyát fogják fölismerni. Mert a jövő üres, a múlt pedig tele van. Az emlékezés csodajármű, oda is elvihet, ahol még sohasem voltam. Az is meggyökeresedhet az elmémben, amit többször elmeséltek nekem, és arra is emlékezhetem, amit nem éltem át.

Fokozatosan, akár akarják, akár nem, az európaiak megosztják az emlékeiket. Visszatekintve látják, hogy mesterséges ügyekbe és rögeszmékbe milliók haltak bele. Gondolkodási hiba, valószerűtlen képzelgés, az önismeret hiánya elszabadíthatja a poklot. A háborús szellemből háború lett, a gyűlöletből gyilkosság lett. Jó, ha emléket cserélünk, és megtudjuk, hogy mit gondolnak a mi történeteinkről a többiek.

Az európai demokráciáknak az európai humanizmus a lényege, amelynek centrumában az egyes ember méltóságának a sarktétele áll, a személyiség integritásának a sérthetetlensége. Szilárd és hitszerű választott alaptétel nélkül az egész erkölcsi épület inog.

Van, amit nem lehet tenni, mondani, mert emlékezünk; vannak bűnök, amelyeket nem lehet utólag igazolni.

Megérteni mindenkit lehet, de a megértés és az igazolás nem ugyanaz. A hitlerizmust és a sztálinizmust nem lehet az Európai Unióban fehérre mosni, az extremizmusokat nem lehet a hátsó ajtón visszahozni. A nácizmust vagy a kommunizmust mentegetni éppenséggel lehet, de szögesen ellentétes az európai értékrenddel, amely feltevésem szerint előbb-utóbb meg fog testesülni egy új, közös európai szerződésben, amelynek az értékvilága része az önszemléletünknek.

A határok kitágulása jót tesz a helytörténetnek, minden falu európai érték a maga egyszeriségében. Az egész európai történelem mindinkább közvagyon, bárki hozzáférhet a nemzeti vagy más elfogultság kötelezettsége nélkül.

Mi az, amire jólesik visszagondolni? Közelebbről nézve a múlt képeit: Úristen, mennyi vadság és kegyetlenkedés! Kell-e olyan nagyon szeretni ezt a véres hagyományt, a nagy kaszabolások királyi meséit? A hősies nemzeti mitológiákat némelyik érzékenyebb iskolás gyerek együgyű és csúnya mesének látja. Számukra az öldöklések utólagos dicsőítése groteszk. A harcosok marcona pátosza elfogyott. A hatalmasok pózai nevetségessé váltak, ellenben a hajdani nevetséges mára szívszorító lett.

Ha megváltoznak az eszmények, akkor a történetírás is megváltozik. Kié legyen a múlt? Dúl a politikai harc a múlttal való gazdálkodásban. Harci eszközök: elveszem tőled a múltadat, kitagadlak a közös múltunkból, lealacsonyítom a múltadat. Az ember persze azon van, hogy kiszínezze, felmagasztosítsa a múltját. Világos, hogy az uralkodóknak számon tartják a tetteit és a szavait, de van egy másik emlékfolyó is, az irodalomé, amelyben végül is az író maga lesz az emlékező narráció hőse. Vannak korok, amelyekben az emberek olyan sikeresen szoknak le az emlékezésről, hogy egészen belebutulnak. A tájat fokozatosan belepi a felejtés hava.

Együtt töltött háborús hónapokról kérdezgettem nálam idősebb asszonyokat, nem emlékeztek jóformán semmire. Nagy darabokban omlik a múlt a nemlétbe. A jelent nem alakíthatjuk kedvünkre, mert az a többiektől is függ, múltunk, emlékeink országában azonban mi magunk vagyunk a királyok. Az ember megkölti a múltját, mesék vagyunk valamenynyien.

Igényeljük, hogy legyen a hátunk mögött egy mitológia, kiszínesítjük a vigasztalan, kopár tájat. Állhatunk kimagasló elődök vállára. Testközelben az elődök nagysága átáramlik ránk. Ha elveszítem a múltamat, akkor elveszítem önmagamat. Akkor nem látom, hogy mi köt az élethez. Az emlékek százlábú bogarak lábai. Velük a világba kapaszkodom. Voltam, tehát vagyok. Lám az iskolai tablón én voltam a hátsó sorban a negyedik.

Hogy az embernek kell-e az emlékezés? Úgy, ahogy a járás kell a lábnak. Anélkül elsorvad. Aki nem emlékezik, az tudatsorvadásban szenved, valamilyen szervét nem használja, ami a többire is bénítólag hat. Nekem kell az emlékezés, mert az élet így kevésbé unalmas. Bárhol vagyok, bármilyen álmosító környezetben, mindig kiszökhetem, hátrébb gurulhatok pár évtizeddel, elszórakoztathatom magamat. Nincs személyiség jelentésdús biográfia nélkül. A személyes történet aktív munkaeszköz, példatár, eleven metafora, amely, mint egy állat, mutatja az izmait.

És van a szertartásos, kollektív emlékezés, amiben megállapodunk, a vallási, nemzeti, városi ünnepeké, és az a számtalan évforduló, amelyet meg szoktunk ünnepelni, mert keressük az alkalmat a megilletődött poháremelésre. Az istentiszteletek liturgikus rendje, az imaév is egy-egy elbeszélés fejezetenkénti követése.

Az emlékezés emberi, mondhatnánk maga a humánum. A természet közömbös a történettel szemben. A tömegsír helyén a fű nem kevésbé zöld, mint máshol. A természet nem gyászol és nem is tanúskodik. Emlékezni természetellenes, halálellenes akció. Miért akarom, hogy éljen, aki már nem él? Vajon az alázat nem éppen a felejtés együgyűségét írja elő? Mondani szokták, hogy aki nem felejt, az veszélyes. Az Úr sem felejt, szokás mondani. Az emlékezés az embertől ugyanolyan hübrisz, vakmerőség, mint a tűzgyújtás. Az alma, amely a jó és a rossz megkülönböztetésére képesítette Ádámot, egyszersmind megelevenítette a fejében az ő addigi életét. Az emlékezés - lázadás.