A szerző a Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesületének elnöke

A porosz hagyományokon edződött magyar iskolarendszertől még ma is idegen a demokratikus berendezkedés, leginkább jó alattvalókat szeretne nevelni, akiknek nincs saját akaratuk, személyiségük, egyéni véleményük: isszák a feltétlen tekintély, a pedagógus szavait, és szorgalmasan tanulnak. Az iskola nem tudott alkalmazkodni a demokratikus berendezkedéshez és a fogyasztói társadalomban felnövekvő gyermekek sajátosságaihoz. A demokrácia jogokról is szól, nemcsak kötelezettségekről. Kritikus, független, szabad gondolkodásról, önálló véleményalkotásról, amik nélkülözhetetlenek a személyiség fejlődéséhez és az alattvalói léttől való megszabaduláshoz.

A pedagógusok közül sokan siratják a pusztán a hivatás gyakorlásából eredő tekintélyt, mely szerencsére elveszett. A tekintélyt mindenkinek ki kell érdemelnie.

Sok iskola a gyerekek magatartási problémáinak megoldását vagy csak mástól várja - nevelési tanácsadó, gyermekpszichiátria, gyermekjóléti szolgálat, család -, vagy csak szankciókkal próbál úrrá lenni rajtuk. Megalázó fegyelmi tárgyalások, intők sorozata, a rejtetten már évek óta létező kizárások, az úgynevezett "magántanulóság".

Gyakran javasolják a magatartási problémákkal küzdő gyermekek szüleinek, hogy kérjék a magántanulóságot, mert akkor biztosan el fogják végezni az iskolát. Egyre több az ilyen státusú gyerek, akit kirekesztettek, megfosztottak az alapvető szocializációs közegtől, s akik elvesztették szinte minden esélyüket a továbbtanulásra. Mit csinálnak ezek a 10-14 éves gyermekek, amikor egyedül vannak otthon vagy bárhol? Gondolom, mindenki tudja a választ, csak nem mindenkit érdekel. Csavarognak az utcán, az áruházakban, a játéktermekben - haladnak a deviáns karrier felé.

A szankciók rövid távon hatásosak lehetnek, de tényleges belső változás nem remélhető tőlük. A fegyelmik sokasága értelmetlen. A nagyon problémás gyermekek esetében a büntetésnek hatása nincs.

A társadalmat joggal felháborítja, amikor gyermekek bántalmaznak pedagógusokat, de kevesen néznek az esetek mögé. Szakszerű tanár-diák kapcsolat esetében majdnem elképzelhetetlen egy ilyen helyzet. És vajon miért hiányzik a társadalmi fölháborodás a - gyakoribb - fordított esetekben? A gyermekjóléti szolgálatokhoz naponta érkeznek a panaszok arról, hogy a pedagógus megalázta, megsértette, érzelmileg bántalmazta a gyermeket. De találkoztunk már "szégyenpaddal", fizikai bántalmazásokkal is. Előfordul, hogy a pedagógus nőiségében sért meg a lányokat, vagy olyanokat mond, hogy "jobb lett volna, ha meg sem születsz". Vannak, akik azzal mennek be az órára, hogy "már megint ezzel a szörnyű osztállyal kell szenvednem..." Vannak, akik olyan helyzeteket teremtenek, hogy a gyerek az ideggondozóban köt ki, vagy szünetben hány az idegességtől.

Mennyiben hibáztathatók ezért a pedagógusok? Van-e ma alkalmassági vizsgálat a pedagógusjelölteknél? Pedagógusokat képeznek, vagy az adott szak mini tudósait? Bizony nagyobb súly helyeződik az adott szak tudományának megtanítására, mint arra, hogyan kell megérteni, elfogadni a gyermeket, vagy differenciáltan átadni a tudást. Megfáradt, kiégett pedagógusok sokaságával találkozunk. Nem épültek be a pedagógiai kultúrába azok a technikák, amelyek segítenének a problémás helyzetek kezelésében, a pedagógusok személyiségének karbantartásában. Pedig ezek a lehetőségek adottak, van szupervízió, esetkonzultációk, megbeszélések, személyiségfejlesztő és kommunikációs tréningek, mediáció és sok más. Akkor miért nem használják ki ezeket? Miért a kirekesztésért küzdenek? Az nyilván sokkal egyszerűbb. Hogy milyen következménnyel jár a gyermekre, a családra, a helyi közösségekre, és a társadalomra nézve, az kevésbé érdekli az iskolákat.

A kirekesztés helyett ajánlhatóak szelídebb módszerek, amelyek a gyermekek iskolai integrációját segíthetik elő. Ennek alapfeltétele, hogy képesek legyenek a rossz gyermeket is elfogadni, kedvesen, figyelemmel felé fordulni, hogy érezze, fontos a számomra, és nyitott vagyok a problémája megbeszélésére. Egy ilyen kapcsolat esélyt ad rá, hogy a gyermek is elfogadja a pedagógust, s az általa közvetített társadalmi normákat, hiszen nem akarja elveszíteni a pedagógus szeretetét, mert az számára rendkívül fontos. Ezt a fajta elfogadást tréningeken is meg lehet tanulni.

Az integrációra az iskolában számtalan lehetőség kínálkozik: Be lehet vonni a gyereket az osztályközösségbe úgy, hogy funkcióval bízzuk meg, megkeressük, miben tehetséges, azt fejlesztjük, nem emlegetjük folyvást a hibáit, hiszen azokkal ő is tisztában van. Elvisszük kirándulásokra, nem rekesztjük ki azzal, hogy úgyis problémát fog okozni, bevonjuk a szakköri, sportköri munkába, beszélgetünk vele, meglátogatjuk a családot, erősítjük vele a kapcsolatokat.

Ha ez is kevés, segítségül hívható a gyermekjóléti szolgálat, tarható esetkonferencia, szakmaközi megbeszélés, igénybe lehet venni különböző szakellátásokat. Sajnos az iskolai gyermekvédelem visszaszorulóban van, mivel azt nem tekintik a pedagógiai munka szerves részének. Égetően fontos lenne a pedagógusképzés reformja, az iskolai szociális munkás hálózat fejlesztése annak érdekében, hogy a pedagógus társadalom ne a kirekesztésben, hanem az integrációban keresse a megoldást.

- Sajnos nem jött be, hogy a Fercsik fiút felkülditek az ellenőrzéjével az igazgatóiba. Inkább találjatok ki mást