Caius Cilnius Maecenas nem várt ellenszolgáltatást azért, ha Vergiliust vagy Horatiust pénzzel támogatta. Bármilyen furcsa ugyanezt a hazai nagyvállalatoktól hallani, állítják, az ő műgyűjtésük célja sem más, mint az önzetlenség, a társadalmi felelősségvállalás, a mecenatúra.

- Itthon mindenki ódzkodik attól, hogy a gyűjtésről mint jól működő befektetésről beszéljen. Miközben a tanácsadó cégek az általuk is gyűjtött képek megvásárlására ösztönzik befektetőiket - mondja a gyűjtő, szakíró Spengler Katalin. - Pedig javarészt kortárs művészektől vásárolt, európai mércével mérve olcsó alkotások jellegzetessége, hogy rövid időn belül megsokszorozhatják értéküket.

A vállalati műgyűjtés tehát főleg arculatépítő és presztízskérdés. Másrészt - ahogy nemrégiben egy szakmai konferencián a Deloitte nevű tanácsadó cég munkatársa hangsúlyozta - a hallba, a tárgyalóba, a folyosóra felakasztott képek hangulatjavítók, munkakedvnövelők. Hogy mindez idővel komoly befektetéssé válhat, csak itthon kínos téma. Amerikában, ahonnan az olajmágnás David Rockefeller ötletére 1959-ben elindult a vállalati műgyűjtés mozgalma, ezt senki nem szégyelli. (Azóta corporate art néven emlegetik az idetartozó műtárgyakat - nálunk most kezd meghonosodni a cégművészet fogalma.) Kis fáziskéséssel Európa is kapcsolt: 1979-ben elsőként alakult meg a németországi Deutsche Bank ötvenezer darabos "kincsestára", amely mára a világ legnagyobb kollekciójának számít.

A rendszerváltás idején itthon is belevágtak a gyűjtésbe. Többnyire külföldi cégek leányvállalatai: biztosítótársaságok, bankok, számítástechnikai és tanácsadó cégek elmúlt húsz évének termése a közel húsz kollekció. Mi motiválta őket? Ahogy a művészettörténész, Bagyó Anna fogalmaz: "nem lehetett kibújni a nemzetközi üzleti világ követelményrendszere alól". A gyűjtemények gyakran egyszeri "nagybevásárlással" születtek: a Raiffeisen Bank például 99 millió forintért szemezgetett indulásképpen a műtermekből. De felhívásra is alakultak gyűjtemények: a Magyar Telecom-csoport elődje 1998-ban pályázatot írt ki, ebből alapozott.

Míg egy külföldi gyűjtemény körül legalább négy-öt független kurátor dolgozik, itthon az összesre jut ennyi, őket adják kézről kézre a cégek.

- Kevesen vagyunk, aminek megvan az a veszélye, hogy hasonlóvá válnak a gyűjtemények - mondja a Balkon folyóirat főszerkesztője, Hajdu István, aki a fent említett osztrák bank és a Külügyminisztérium kollekciójának is tanácsadója. (Többnyire ugyanaz a húsz művésznév - fiatalok és klaszszikussá vált kortársak, mint Bak Imre, Maurer Dóra vagy Nádler István - köszön vissza mindenhol.) A kurátori névsorban szerepel például a Műcsarnok egykori főigazgató-helyettese, Jerger Krisztina, a galériás Virág Judit és a festőművész Pinczehelyi Sándor.

- Folyamatos kompromiszszumkötés. Lavírozás a művész- és a gazdasági világ között - jellemzi feladatukat Bagyó Anna, aki jó néhány gyűjtemény megszületésénél bábáskodott. Ráadásul nem csak az itthoni érintetteket kell meggyőzniük. Mivel a legtöbb kollekció betagozódik egy külföldi gyűjteménybe, a központi kurátor engedélye is kell a vásárláshoz. Ezenkívül a vásárolt műtárgy nem lehet provokatív, nem sérthet vallási, faji nézeteket, és nem sugározhat depressziós hangulatot sem.

A művészettörténész szerint megtorpant a kilencvenes évek reményteli folyamata. Míg külföldön a Deutsche Bank papíralapú munkákból válogat, mások művészettörténeti korszakokból szemezgetnek, itthon ritkán és koncepció nélkül gyarapodnak a kollekciók. Néhány katalógust, naptárt leszámítva a gyűjtemények a nagyközönségnek láthatatlanok maradnak, csak néhányan, mint a Raiffeisen, a Volksbank és az Ericsson vállalkozott saját galéria fönntartására.

A műfajokat tekintve is szegényes, konzervatív az összkép: az olajképek mellé elvétve kerül fotó, installáció. Talán, mert a marketingszakemberek által kézben tartott gyűjtést a vezérigazgató mellett a dolgozók ízlése is befolyásolja. De az is megesik, hogy az új irodaház belsőépítésze határoz a képekről. A költözés szerencsétlen esetben a gyűjtemény leépülését is jelentheti. Egy francia bank hazai leányvállalata székháza üvegfalai miatt kénytelen túladni szerzeményein. Az igazgatóváltás épp ennyire rizikós: ilyenkor a bőrfotelek szomszédságából a pincében és a kazánházban landolhatnak a remekek.

A választást sokszor a dolgozók ízlése is befolyásolja