Lesz itt turulbontás, ha megsegít a magyarok kurvaistene, nehogy már adósa maradjon az izé az izének, válaszul persze lebontják majd a Mammut kettőt, arra válaszul meg a Nemzetit és így tovább, csak a Gödört nem tudják majd lebontani, megin, a izék járnak jól, sőt minden gödör lesz majd, 93 030 négyzetkilométernyi kátyú, föltöltődik majd talajvízzel, az már bányató, lehet pornófilmet forgatni a partján, meg telepíteni ezüstkárászt, törpeharcsát, busát meg amúrt, jöhetnek a szlovák vendéghorgászok, amíg le nem villanyozza egy államilag dotált halászati kft., és aztán sikongat a sajtóban, hogy jaj, a rapsicok, jaj, a rapsicok! Különben is tótémán vagyok, nem csak azért, mert egy szerencsétlen kisfiú halála kapcsán az egyik tévében megint elhangzott, hogy a Balaton Európa legnagyobb tava, ami mondjuk egy gyönge áltiskolás földrajztudással is súlyos hülyeség, persze ez egy szóra sem volna érdemes, ha ez a magyartengeresdi nem volna része az össznemzeti öncsalásnak, miszerint minden híres ember magyar volt, minden Nobel-díjas magyar (rajta sem vagyunk a tízes toplistán) satöbbi, ez a szinte beteges, nyomorult nagyzás, így lesz az öt méter mély bányatóból feneketlen. Mert éppen a Feneketlen-tó körül bontakozik politikai vihar: apad-e vagy sem, a négyes metró miatt apad-e, ha apad, vagy akkor hivatalosan nem-e apad, hivatalosan nem a négyes metró miatt apad-e, kizárólag pártpolitikai szempontból apad-e, apad-e satanas? Föl is kérték a műegyetem apadástudományi tanszékét, állapítaná meg, hogy akkor apad-e vagy nem-e apad, mert nem volna jó, hogy ha napi aktuálpolitikai szempontokból apadna. Azt én nem merném laikusként javasolni, hogy nézzék meg a vízszintet: ha alacsonyabb, mint volt, akkor apad. A Feneketlen-tó, szívem csücske, még akkor is, ha nálánál értelmetlenebb természeti jelenséget sosem láttam, a Bocskai útnak becézett autópálya mellett, sűrű füstben, pokoli zajban egy tó, zsebkendőnyi területen, ahogy a Sport írná, horgászstégekkel, csak beton körbe-körbe, aztán a tengerparti teraszt imitáló egykori Park (legutóbb talán Hemingway) étterem, nem messze a parkszínpad, ahonnét messzire hallatszottak nyárestéken a Korda György- és Pa-Dö-Dö-koncertek (tényleg, Lang Györgyi pártpolitikai szempontból mit keres a legnagyobb Apeh-adós magánszemélyek listáján?). A Feneketlen-tó már félelmetes neve miatt is izgatta a környékbeliek fantáziáját. A mi kis Loch Nessünk: minden évben lábra kapott valami súlyos belefulladós pletyka, aztán amikor itt zuhant ki valami gigabulin egy hat méter magasra emelt kosárból Sztanó Tamás, a Leroy-éttermek tulajdonosa, akkor mindenki megbizonyosodhatott arról, hogy elátkozott hely ez. Kovács Zsiga haverom járt ide pontyozni. Aztán valamikor a nyolcvanas évekre már anynyira büdös lett a tó, hogy rendbe kellett tenni, állítólag sok mázsa szemetet emeltek ki belőle, komplett sezlonyokat, hűtőket, csontvázakat, és rengeteg üres üveget, a közepére meg szereltek egy ilyen levegőztető szökőkutat, hogy lebontsák valahogy a büdös iszapot. A tó mellett cigarettáztunk iskola után mindig. Johnnyval, Nagyzolival, Lángúrral és Schneider Zolival, akit utoljára a Hídemberben láttam zászlókkal integetni a Lánchídról, de aztán a Dunába zuhant, ám akkoriban Schneider Zoli még csak a gimnáziumi színjátszókörben nyomta, és a negyedik emeleti vécében egy slukkra el tudott szívni egy Sophianaét. Itt hallottam a szocializmus utolsó éveinek legmegdöbbentőbb és legirodalmibb, a proletárdiktatúra bukását elképesztő finomsággal illusztráló párbeszédét, sőt, nem csak hallottam, részt is vettem benne, már amennyire az értetlen hallgatás és nyökögés részvételnek számít. Két lelkes, napfényes tavaszi délutánon a bűn nyomába eredt rendőrjárőr volt az elkövető, az áldozat pedig fent leírt csapatunk, elsősorban Johnny, aki éppen a tó széléből frissen kitépett két nádszállal hadonászott. Nyolcvanhétben lehetett, még nagyban szocializmus volt, de már érezhetően bomlóban, ami azért fontos körülmény, mert más volt még a rendőr-polgár viszony akkoriban, bele kell képzelni a helyzetbe azt a sajátos feszültséget, amely egy parkban cigarettázó, kirívóan öltözködő tinédzsercsoport és az önkényuralmi rend őrei között keletkezett akkoriban, és bele lehet képzelni azt is, hogy a rendőr jóval félelmetesebbnek és hatalmasabbnak gondolta magát, mint a rendszer rothadását már érző polgár. Az obligát Jó napot kívánok (szigorúan dupla hosszú ível) után kezdte lapozgatni a meglehetősen szakadt, kakaófoltos személyiket az ízesen, zárt e-kkel beszélő egyik közeg:

- Milyen Petőfi-igazolvány ez, Zoltán?

- ??? ...öööö... ???

- Azt kérdeztem, milyen Petőfi-igazolvány ez?

- ???? ??? ???

- Hát: Minek nevezzelek?

Az irodalmi poén utáni dermedt csendet ő maga oldotta föl egy még váratlanabb nyelvi konstrukcióval: - Most magához fodulok, Kornél. Tudta, hogy ez parkrongálásnak minősül? És a bírság összege csak százezrekben mérhető?!

Aztán följelentett mindanynyiunkat szakadt személyi miatt. Sosem fizettem be. Egy hétig ezen röhögtünk. A mai napig nem felejtettem el egy szót sem, úgy éreztük magunkat, mintha egy Esterházy-filmnovellába csöppentünk volna, Idő van II., meg is ráztam a Skála-kópés gyufámat, hátha benne lakik egy Cserháti Zsuzsa (Cseh Tamással meg úgyis mindig összefutottunk esténként a Mészöly és a Szonáta között valahol). Zavaros, bölcs és nagy volt a Feneketlen-tó.