- Amikor először hallottam énekelni Orszáczky Jackie-t, azt mondtam: én abbahagyom. De aztán rábeszéltek, hogy folytassam - mondja az idén hatvanéves Deák Bill Gyula. A nemrég Rockzenei Életműdíjjal elismert zenész új albummal ünnepel.
Szerencsére nem hagytam abba
- Kilenc éve nem készített lemezt. A Hatvan csapás összegzés, vagy csak mostanra érett meg az új album?
- A hosszú szünet oka egyszerűen az, hogy nem egyedül írom a dalokat, és hol erre, hol arra a kollégára vártam. De nem bánom, mert végül a Hatvan csapás nagyon jó hangulatú, változatos lemez lett. Koltay Gergely mellett, aki zenét és dalszövegeket is írt, számos kitűnő zenésszel dolgoztam együtt. Eszembe sem jutott, hogy a kerek születésnap apropóján elgondolkodjak az életemen. De azért született egy dal, A nagy generáció temetésére című, amely mégiscsak visszatekintés: úgy éreztem, fontos emlékezni a meghalt barátokra, Bencsik Sándorra, Radics Bélára, Cserháti Istvánra, vagy most már sajnos Daczi Zsoltra, Orszáczky Jackie-re is.
- Orszáczkynak fontos szerepe volt a pályájában. Mivel hatott leginkább önre?
- Amikor először hallottam énekelni, azt mondtam, én abbahagyom. Még épphogy megjelent nálunk a beat, én meg csak próbálgattam énekelni, és őt hallva úgy éreztem, nem vagyok elég jó. De aztán többen biztattak, köztük Orszáczky is, aki a példaképem és a barátom lett. Rengeteget tanultam tőle, és ma már azt mondom, szerencsére nem hagytam abba.
Hosszúlábú asszony - Félsziget Fesztivál, 2007
- Rá lehetne bírni bármivel is, hogy ne énekeljen többé?
- Nem. Ez ad értelmet az életemnek. Annyi szépet és jót kaptam a zenétől és a közönségtől, hogy el se tudom képzelni az életem zene nélkül.
- Pályája másik meghatározó eseménye, hogy eljátszotta az István, a királyban Tordát. Mit gondol, a Társulatban versengő fiatalok előadása hasonlóan sikeres lehet?
- Az István, a király attól volt jó, hogy azok csinálták, akik: a rockerek és a színészek összebarátkoztak, és valami olyat hoztak létre, amit szerintem nehezen lehet felülmúlni, de felülénekelni bizonyosan nehéz. Ma mintha ritkábban tűnnének fel olyan tehetségek, olyan hangok, mint akkoriban.
- Mi lehet ennek az oka?
- Egyszerűen csak arról lehet szó, hogy a festészetben sem mindig születnek olyan zsenik, mint Michelangelo. Nem elég, ha valaki jó énekes, ehhez egyéniség, karizma, kisugárzás kell - mindegy, minek nevezzük, de szükség van arra a valamire, ami miatt szereti őt a közönség, és húsz év múlva is eljár a koncertjeire, előadásaira. Hogy más művészeti ágakat is mondjak, gondoljunk csak Latabárra, Alfonzóra, Latinovitsra, Garas Dezsőre - ma is hatnak a közönségre.
- De talán a tehetség sem minden. Ha Ön nem Kőbányán születik, akkor is bluesénekes lesz?
- Valószínűleg nem, hiszen nem is annak készültem. Ígéretes focista voltam, amíg egy orvosi műhiba miatt el nem veszítettem az egyik lábam. Ha sportoló maradok, soha nem énekeltem volna. Így viszont van egy tehetséges zenészekből álló zenekarom, a Deák Bill Blues Band, és a blues lett az életem.
Deák Bill Gyula kilenc év után újra lemezt készített
