Egyelőre maradjunk annyiban, hogy ezt a barbár zseni dolgot Picasso mindaddig nem mondta Aba-Novák Vilmosról, amíg valami halvány filológiai bizonyíték nincsen rá. A geget a hatvanhatos, tudományos pedantériával egyébként sem agyonterhelt monográfia dobta be egy adatolatlan jegyzetben, a többiek meg - feszengve bár - azóta továbbgörgetik, de mindegy.

Mindegy, mert a mindent elsöprő Aba-Novák-sikernek nem ez a nagyzoló bemondás (magyarul: blöff) a titka. A műkereskedelem vezényelte mai diadalmenetnek számtalan hasonló, művészeten kívüli, ám annál forgalomképesebb faktora van, de az igazi ok mégiscsak az életmű. A piktúra, amelynek a valódi értékéről egyetlen hívőt sem lehetne meggyőzni, a legkevésbé a mai hangzavarban. Lássuk be, ők a többség, következésképp jelen sorok nem azzal a dőre hittel íródnak, hogy bárkit is befolyásolnának. Jelen sorok legfeljebb azoknak kívánnak magyarázatul szolgálni, akik nem értik, miért, honnan a hiányérzet a monstre emlékkiállítás után.

Aba-Novák hatalmas tehetségű és bravúrosan felkészült festő volt. E két nem mindennapi adottságának hasznosítása nem pályája delelőjén, murális és táblaképsikereinek csúcsán mutatkozik meg először, hanem úgyszólván a kezdetektől. Megvesztegető. Generációja, tulajdonképpen pályakezdő generációja ott áll a húszas évek elején feldolgozhatatlan háborús, forradalmas, ellenforradalmas és trianonos élményekkel, és nem tehet egyebet, mint azt, hogy a magyar avantgárd és a magyar radikalizmus folytathatatlan hagyományát folytatja. Klasszikus Árkádiát teremt, de az országból és a tudatból száműzött Nyolcak-aktivisták hagyománya szerint. A bénító helyzetet azonban ki-ki a maga módján éli meg. És amíg Korb Erzsébet oly kevéssé erotikus, hatalmas aktjai szoborkemények, szinte lepattan róluk a néző tekintete, míg Szőnyi rembrandtos borongással adja elő fürdőző Bethsabéit, addig is, míg majd Szőnyi lesz - a harmadik társ barátságos gesztusokat tesz.

Aba-Novák kmettys, épített kubizmusát kék-lila egek és pasztózus elkenések engesztelik, Nemes Lampérth-szerű táján az egykor nehéz szín-drámákat nagy rózsaszín futam oldja társaságivá, Uitz-dübörgésű aktjait gusztust keltő keblek és a rajtuk futó tarkaság teszi kívánatossá. A nyomasztó örökség és a mindenértelmű kilátástalanság, köztudott, egy egész korosztályt megoldhatatlan feladatok elé állít, képtelenség ellenforradalmi közegben egy forradalmat előkészítő-csináló örökséggel együtt élni, de festőnk megtalálja a siker titkát. A többiek belehalnak, szakmailag belerokkannak, mihamarabb keserves saját utakat keresnek - Aba-Novák már kezdetben kifesti a kubizmust, és tetszetőssé békíti az expresszivitást. Közben még fest egy-egy hiteles, elmélyült képet, amilyen a feszes Zugligeti villa kertjében, vagy amilyen a Felsőbányai táj lehetne kevesebb lila fácskával a közepén, de aztán más megoldásokat talál.

Sosem fogjuk megtudni, hogy a hízelgő tetszetősség lényéből fakadt-e, vagy tudatos tetszeni vágyás irányította korszakról korszakra. A megfestett eredmény szempontjából ez persze mindegy, és a megfestett eredményhez fent nevezett két erény, a tehetség és a profizmus nélkülözhetetlen. A máig tartó sikerhez is. Ha
nem átallja bárki is a felsőbányai fényfestményeket Egryvel együtt emlegetni, ám tekintsen el a durva egek meg az éteri egek különbségétől, nézze csak a figurákat. A Favágók hajnalán az optikai-mitikus jelenséghez kellett még egy-egy álmos, tehát buta favágóarc és a Fény robbanása alá is suta, ámbár erdélyi kalapos parasztok groteszk handabandája.

Sok. A festő ezután kialakított stílusában sem bízott soha egyetlen festői közegben, egyetlen fölényesen használt eszközében a sok közül; miként a nem önkritikus színész, mindent túljátszott. Fennen kubizált-konstruktivizált, de közben mind svádásabb, mind kihívóbb színeket rakott fel, pszichologizált, de közben néprajzi anekdotákat villantott fel, teletömte kompozícióit, amelyek darabokra hullanak. Ez a siker, illetve a hiányérzet oka. Fogyasztható a konstruktivitás, mert mese van körülötte, a funkciótlan vad színek, mert kápráztatnak, a plakátfelszínesség, mert benne emberek nyüzsögnek.

Nyomorék olaszok, turcsi orrú parasztok, kövér műlovarnők és jópofa csángó gyerekek, ahogyan a turista meg a középosztály szerette őket látni. Ez a legnagyobb baj: ez a festő láthatóan soha senkit nem szeretett.

Zugligeti villa kertjében; 1925 körül