„A latin-amerikai ’populisták’ mindenek előtt azért csípik annyira az európai baloldal szemét, mert a szóban forgó államfők, minden pragmatizmusuk ellenére sem mondtak le a társadalomnak arról az átalakításáról, amelynek céljait az európai baloldal már régen feladta” – írja Hervé Do Alto francia politológus a Nuova Sociedad című, Buenos Airesben kéthavonta megjelenő baloldali folyóirat hasábjain.

A hatvanas-hetvenes években a latin-amerikai szocialista kísérletek még megmelengették az európai baloldali szíveket. Olyasfajta alternatívát kínáltak a szocialista átalakulásra, amely nem viselte magán a kelet-európai elnyomás és bürokrácia jegyeit. Így volt ez 1959-ben a kubai forradalommal, Salvador Allende chilei szocialista elnök választási győzelmével 1970-ben, majd a szandinisták 1979-es nicaraguai hatalomra jutásával.

Az idő tájt Franciaországban a szocialista párt még a nála jóval erősebb kommunisták szövetségese volt, és nem is tekintette magát szociáldemokratának. Azóta a francia szocialisták is csatlakoztak ahhoz a folyamathoz, amely Bad Godesbergben indult el, amikor is a német szociáldemokraták kongresszusa határozatilag mondott le az osztályharcról és tagadta meg a marxizmust.

A francia szocialistákat európai társaik ennek ellenére egy kicsit visszamaradottnak tartják, amiért soraikban ma is fel-felüti fejét a világszerte egyeduralkodó liberalizmussal szembeni ellenállás. Ennek volt jelentős állomása a franciaországi népszavazás, amely elvetette az Európai Unió Alkotmányos Szerződését. Volt is nagy felzúdulás: a véleményformáló értelmiség nyomban azzal vádolta az elutasításért kampányoló szocialista politikusokat, hogy önös érdekből rájátszanak a nép tudatlanságára.

A cikkíró szerint ugyanez az arisztokratikus felfogás nyilatkozik meg abban, ahogy a francia sajtó elmarasztalja Chávez venezuelai, Morales bolíviai és Correa ecuadori elnök baloldali politikáját. A baloldali lapok is felháborodottan tiltakoztak például, amiért Chávez népszavazással akarta eltörölni a törvényt, amely két ciklusra korlátozza egy-egy elnök mandátumát. Holott Európában szinte sehol sincs ehhez hasonló korlátozás.

Blair, Schröder és Jospin szociáldemokráciája leginkább szociálliberalizmusnak nevezhető, és híveik a populizmus felemlegetésével azt árulják el, hogy tartanak a néptől: nem megvédendő ügyet látnak benne, hanem megoldandó problémát.

Do Alto ezzel magyarázza, hogy a Lisszaboni Szerződést, amely tartalmában csaknem azonos az Alkotmányos Szerződéssel, nem viszik népszavazás elé. „Ha az európai baloldal ennyire tart a néptől, akkor talán mégsem a latin-amerikai ’népbarát’ vezetők fenyegetik leginkább a demokráciát.”

Morales, Correa és Chavez