Pedig könnyűnek látszik a megoldás, miért is sikeres Górecki. Nem kíván sokat a hallgatótól, és mégis profi munka, Sosztakovics és Bartók nyomán, csak hígabban, sokkal hígabban. Elkezdődik a dallam a nagybőgőn, aztán csatlakoznak a csellók, a brácsáknál már látja az ember, hogy veszik föl a vonót, mindjárt ők is jönnek, és csakugyan. Aztán második hegedű, első hegedűk, és zeng-bong a zenekar. Megszólal az énekesnő, Juliane Banse, és a mű csak megy tovább, újabb, hosszú tételeken keresztül. Ami a hangzást illeti, valóban szép, és nem is hatástalan, az ismétlődés elringat, a hatás alapja pedig nyilván ez a sötét ringatás, Górecki XX. százada sem volt túlságosan napfényes.

Ez az a pillanat, amikor elmondhatjuk, milyen csodálatos, hogy a belső és a külső idő lassan szétcsúszik, de inkább egyszerűbben fogalmazok: nekem dögletesen unalmas ez a zenei eseménytelenség. Nem kételkedem Górecki szándékainak komolyságában, nem hiszem, hogy le kell leplezni a szélhámost, de az eredmény mégis ez lesz: nem történik semmi, csak mintha egy óriási orgonán nyomogatna le valaki akkordokat, közben ólengyel Mária-siralom és börtönfalra karcolt fohász váltja egymást, félkábulatban is érezzük, hogy valami súlyos dolog történik. Aztán felébredünk, és azt érezzük, hogy a művészet ormain jártunk, és nem is volt kellemetlen élmény. Pedig csak elaludtunk, és valami furcsát álmodtunk.

Juliane Banse énekelt a koncert első részében is, Richard Strauss Négy utolsó éneke volt műsoron, ami mégiscsak nagyvad. Banse, aki nemzetközileg is elismert énekesnő, amolyan zenészek énekese, okozott némi csalódást a hangjával, amely a felső regiszterben meglehetősen nyikorgós, és az előadásra sem lehet azt mondani, hogy sistergett volna, vagy hogy a Strauss-féle búcsú, szomorúság, alkony nagyon átjött volna. Még azt is elfogadom, hogy Juliane Banse nem az énekesnők szokásos, érzelmi alapú megközelítését választotta, a Négy utolsó ének számára elsősorban nem megnyilatkozás, hanem zenemű volt, hangok konstrukciója, de nem érzem a nyereséget, nem érzem, hogy hívebb lett volna így a szerzőhöz. Amit azért fontos elmondani: Banse tisztán énekel, fegyelmezetten, és nagyszerű légzéstechnikával, hosszú frázisokkal.

A Telekom pedig jól kísért, a Lefekvés előtt című dal hegedűszólója bármelyik koncertmesternek becsületére vált volna a nagyvilágban, a pulpituson Keller András lehajtott fejjel, nem túl látványosan ütemezett, a hallgató biztonságban érezte magát. Körülbelül ugyanez áll a programot kezdő Wagner-darabra, a Siegfried-idillre, de ebben feltűnő volt a vonóskar szép (és talán már nem csak relatíve szép, nem csak ahhoz képest, hogy Postman Symphony) hangzása, és hogy a kürtök még nem mindenben számítanak partnernek. Megszólalt a mű, bár meg nem történt. Mindenképpen ez a jobbik eset, annyi nagy és még nagyobb lélek zenélt már összevissza, hogy fontosabb visszatérni az alapokhoz, ezt írta a szerző, bízzunk benne.