Elképesztő, felfoghatatlan adatok: a világban percenként átlagosan félmillió (havonta 38 milliárd) egyszer használatos nejlonszatyor kerül forgalomba. Magyarországon öt-hatmillióra becsülik a napi "termést". Maga a szatyor nagyjából egyidős a nagy bevásárlóközpontok elterjedésével: a 70-es években jelent meg, és rögtön markáns darabja lett a köztéri szemétnek. Ha napjaink környezetvédelmi problémái felől nézzük, a nejlonszatyrot már régen be kellett volna tiltani, hiszen a gyártása kőolaj- és energiaigényes, szén-dioxidot és - végső soron - szemetet termel. Igény viszont van rá, mivel praktikus és ingyen adják (ráadásul reklámhordozónak sem utolsó).

A visszaszorításával próbálkozó ötletek tárháza meglehetősen gazdag. Ausztrália, Kína, Tajvan, Spanyolország, Bulgária, Banglades és Uganda várhatóan még az idén bevezeti a teljes tiltást (ami értelemszerűen a vásárláshoz ingyen adott szatyrokra vonatkozik). Az USA-ban ugyanígy tett San Francisco városa, hamarosan pedig New York is csatlakozik a szatyortilalomhoz. Európában inkább az ingyenszatyor díjasításával próbálkoznak - onnantól ugyanis, hogy a cekker pénzbe kerül, drasztikusan csökkenni kezd a mennyisége, és így az általa okozott hulladékprobléma mérete is. Az egyik lehetséges út az önkorlátozás (amire a legjobb példa Svédország), a másik a szatyor megadóztatása, amivel legutóbb Írország próbálkozott. A szigetországban 2002-ben vezették be a darabonként 15 eurócentes szatyoradót (ezt tavaly 22 centre emelték), amitől néhány hét alatt 94 százalékkal visszaesett a szatyorforgalom. A váltást erőteljes szemléletformáló kampány kísérte, aminek hatására ma már nem divat vászonszatyor nélkül bevásárlásra indulni.

Magyarországon évente 1,8 milliárd szatyor kerül a szemétbe. Az irdatlan mennyiség jelentős része - a széles körben használt, takarás nélküli lerakási technológia miatt - valahol a környezetben végzi, a lerakókról ugyanis elfújja a szél. Érdemi korlátozást utoljára 1993-ban próbáltak bevezetni (sikertelenül). 2005-ben a nejlonszatyor termékdíjas hulladékká vált (ez azt jelenti, hogy a kibocsátott mennyiség arányában termékdíjat kell fizetni - darabonként három forintot, megelőlegezve a begyűjtés és az ártalmatlanítás költségeit). A jogszabály azonban kínál egy kibúvót: a biológiailag lebomló alapanyagú szatyrokra termékdíjmentesség jár. A bevásárlóközpon-tok azt is kilobbizták, hogy ha a teljes szatyorforgalom nyolc százaléka lebomló, akkor a teljes mennyiség után jár a díjmentesség - így most gyakorlatilag senki nem fizet termékdíjat a szatyrok után.

A lebomló szatyor egyébként nem feltétlenül nyújt környezetkímélő alternatívát. A vékony (tescós, auchanos) nejlonzacskók a lerakókon néhány évtized alatt lebomlanak, ugyanez a "bioszatyrokkal" két-három év alatt történik meg. A biológiailag lebomló - vagyis gyorsabban földdé váló - szatyrok bevezetésének csak akkor lenne értelme, ha ezeket valaki kiválogatná a szemétből, és komposztálná (ami nem történik meg: a hazai szelektív gyűjtőrendszer a nejlonszatyrokkal nem foglalkozik). De még ez sem hozna igazi megoldást, mivel a bioszatyrok bomlási ideje jóval hosszabb, mint a komposztképződés ciklusa. Így a lebomló szatyrokból ugyanúgy elégetett vagy lerakott hulladék lesz, mint a többiből.

Hatástanulmányok sokasága bizonyítja, hogy még a papírszatyor sem "zöldebb" a nejlonnál: a gyártása során sokkal több szén-dioxid képződik, és sokkal több vizet használnak fel, az esetleges égetés során pedig dioxin kerülhet a környezetbe (Írországban épp ezért mindenféle szatyor, így a lebomló és a papírból készült tasak után is adózni kell). A hazai környezetvédők szerint a lebomló szatyor valójában nem is a környezeten segít, hanem a csomagolóiparon - elsősorban a termék gyártóin. Ha valóban a szatyorhulladék eltüntetése lenne a cél, azt az ingyenszatyrok betiltásával (vagy megfizettetésével) lehetne elérni, más módszerrel ugyanis még senkinek sem sikerült.

Sokat vesznek az ötvenen felüli vásárlók