Új esély?

Az MDF továbbgörgeti az adóvitát címmel (április 16.) számolnak a párt Nemzeti adószabadság programja címet viselő adócsomagjáról, amely a korábban felgyülemlett, befizetetlen és eltitkolt adótartozások töredelmes bevallására amnesztiát hirdetne.

Már az ötletet is felháborítónak tartom, hiszen az elképzelés megint azoknak fog kedvezni, akik eddig nem fizették ki-be azokat az adóösszegeket, amelyeket mások - esetleg jóval nehezebb körülmények között élő emberek - pedig befizettek. Ez biztosan nem segíti a tisztességes és becsületes gondolkodást.

A gondolat azt is megkérdőjelezi, hogy van-e igaz szándék a hatalom részéről arra, hogy valóban kifehéredjen a gazdaság, hogy a korrupció jelenléte mindennapjainkban erejét veszítse, hogy mindenki egységesen de arányosan vállaljon a közterhekből.

Az ilyen elképzelések olvasásakor az "egyszerű", adóját befizető állampolgárt az is felmérgesíti, hogy őt - sokkal kisebb vétségekért - igen szigorúan bünteti az adóhatóság. Óhatatlanul eszébe jut az is, hogy a parlamenti képviselők számlaadási kötelezettség nélkül vesznek fel térítési támogatásokat.

Amíg nem lesz rend és példamutatás fent, addig ne várjuk el, hogy lent, a mindenkinek kiszolgáltatott állampolgárok feltétel nélkül a becsület útját
járják.

Baló István, Budapest

Hála és köszönet

Közel hatvanéves tapasztalás után - több műtét, állandósult szívritmuszavar, súlyos fibrilláció és egyéb betegségek folyamányaként - cáfolom és visszautasítom azt a dezinformáló hamis propagandát, amelyet most rázúdítanak az ország arra fogékony felére, besározni igyekezvén az orvostudomány művelőit.

Tiszta szívvel mondhatom, hogy soha egyetlen orvosnak (még a háziorvosnak sem) egy árva fillér hálapénzt nem adtam, soha erre utaló jelzést nem észleltem. Ennek ellenére soha semmiféle hátrány nem ért, tiszteletre méltó lelkiismeretességgel és alapossággal, a tudásuk legjavát nyújtva, az emberi tudás és technika határát feszegetve a lehető legnagyobb gondossággal elláttak és jártak el.

De gondolkodjunk el egy kicsit a paraszolvencián. A hatalom vazallusai azt üvöltik-harsogják bele az arcunkba: az orvos olyannyira pénzsóvár, hogy eszébe sem jut gyógyítani, csak a zsebét tömné szakadatlan. Az a laboros, aki évtizedeken át, de még a mai korszerű technika korában is, nap mint nap lelkesen vizsgálja székletünk-vizeletünk, s ugye régebben minden egyes mintával szorosan érintkezvén bele és leásott kór okaink mélységébe, vajon kitől várt el és kapott hálapénzt? Legfeljebb fekália kerülhetett a köpenye zsebébe. S mégis tette a dolgát. De ha el is fogadná, fogadja: javadalmazásukat ismervén nem természetellenes-e, hogy ilyen tudásszintű embereket a szegénységi küszöb alatt a társadalom perifériájára szeretnénk véglegesen kiszorítani? Miért lenne természetes, hogy a sebész, aki ügyel, és akár hat-tíz órát a műtőasztalnál ereket varr, idegeket illeszt, leszakadt végtagot varázsol élővé, mi jogon követeljük, várjuk el, hogy mindezt filléres kenyérgondok közepette tegye s álljon helyt hibátlanul.

Nem volna-e, az emberi értelemhez inkább illő, hogy miután méltó körülményeket követelünk ki számukra, csak ezután állítunk fel olyan követelményrendszert, mint ami terhet ma rakunk a gyógyítás szolgálatában állók vállára. Szálljunk magunkba. Vajon hányan bírnánk és lennénk képesek ekkora terhelés alatt, sokszor a halálos kimerültség állapotában mindezt véghezvinni?

Mindezek fényében vallom, hogy a magyar orvos és egészségügyi személyzet, tudásának megszégyenítő ellentételezése ellenére, a világ élvonalának is éllovasa! Hála és köszönet!

Somogyi Lajos, Budapest

Nem sarc, ingyenreklám

Furcsa, hogy a köteles példányt, a megjelentetett könyvekből-folyóiratokból a nagy országos könyvtáraknak törvény által ingyen biztosított példányt a könyvkiadók többsége ma is hadisarcnak tekinti (A kötelező bája és szeplői, március 19.).

Sőt, a törvény tíz éve végrehajtott módosítását, amely 6 példányra apasztotta a korábbi 16 ellentételezés nélküli példány begyűjtését könyvtári megőrzésre, a könyvkiadók és könyvterjesztők szövetségének elnöke, Zentai Péter László óriási fegyverténynek könyveli el. Tény, hogy az 1998-ban összetákolt törvény a könyvkiadók pillanatnyi pénzügyi helyzetének kedvezett és a kötelespéldány-számot az európai átlag irányába lendítette. Ám a magyarországi könyvtárak, mint a szélesebb társadalmi ellátottság gyújtópontjai mindezt a társadalom és a nemzet hosszú távú érdekei elleni támadásnak élték meg, indokolatlan és előkészítetlen rendelkezésnek tartották.

Előkészítetlen volt, hiszen a kötelespéldány-szolgáltatásból kieső tíz nagykönyvtár pénzügyileg nem volt erre fölkészülve és nem tudta maradéktalanul pótolni a kieső művek beszerzését. Amellett pedig mind a tíz könyvtárnak külön-külön saját teamet kellett fölállítania a művek felkutatására és beszerzésére. Furcsa, hogy a szellem eredményeit megfoghatóvá, anyagi természetű termékké változtató, ebből egzisztáló és hasznot húzó könyvkiadók épp a szellem fennmaradását, továbbélését, további anyagi megtermékenyülését garantáló állapot ellen lépnek föl. Tisztelet a kivételeknek, például Láng Józsefnek, az Argumentum kiadó tulajdonosának, aki közismerten nem osztja azt a nézetet, hogy a memóriaintézményekbe bekért művek a különadó egy formáját jelentenék és a könyvtárak számára rendszeresen juttat a kiadványaiból. Amúgy a kiadóvállalatok rövid emlékezetéből kiesik, hogy a 90-es években és később is, a társadalom pénzéből ismételten számtalan kedvezményhez jutottak, szinte két-három kiadvány megjelentetésére már érdemes volt kiadót alapítani! Ha repiajándékként, (pozitív) kritika reményében potenciális értékelőknek tömegével ingyen szétküldött példányokat el tudják számolni vállalkozói lelkiismeretükkel, furcsa, hogy a nemzeti emlékezet letéteményeseinek számító gyűjtemények számára jutatott példányokat, amelyek feldolgozva elérhetőek lesznek mindenki számára elvileg a világ végezetéig, miért nem tekintik ingyen reklámnak, hosszú távú befektetésnek.

Nyilván a pénzügyi politika is ösztönözhetné a kiadók ilyen tevékenységét, ahogy erre frappáns ötleteket olvashatunk Papp Sándor Zsigmond írásában. Ettől függetlenül eltöprenghetünk, hogy a hazaiaknál a brit könyvkiadók érettebbek-e vajon? Ott ugyanis föl sem merül, hogy kétségbe vonják a kötelespéldány-beszolgáltatást, átlátják annak hasznát nemcsak az ország, hanem önmaguk, saját vállalatuk számára is.

Bánhegyi Zsolt, az MTA Könyvtára Számítóközpont vezetője