Az intézet majd 150 éves léte során a magyar kultúra - irodalmunk és festészetünk - részévé vált. Mindennapjainkba is betagozódott, egyesek csodálattal-hálával, mások rettegéssel-haraggal gondoltak rá. Megtestesítette a pszichiátriát magát. Tájékozódásul szolgált abban a hozzánk is "begyűrűződött" vitában (vagy inkább harcban), amely a pszichiátria tudományosságáról és gyakorlásának emberségességéről szól. A társadalom beleborzongott az elektrosokk, a lobotomia, a rácsos ágy és a gyógyszerekkel agyontömött, taknyát-nyálát csurgató beteg képzetébe, s ugyanakkor megnyugvással fogadta, hogy a konformitást zavaró tagjaitól "humánusan" megszabadítják (részvéttől csöpögve azonosulunk a Száll a kakukk bolondfiguráival, de megijedünk a villamoson fennhangon magában beszélő utastárstól...). Nem jött rosszul ez a lehetőség akkor sem, amikor el kellett tűnnie valakinek hosszabb időre: menekülés az igazságszolgáltatás elől, "alámerülés", elrejtőzés a diktatúrák idején. Használhatták a Lipótot az idős hozzátartozójuk javait elorozni kívánó családtagok, de élt vele a politikai önkény is.

Most ismét felerősödtek az OPNI és "fiókintézménye", az ugyancsak megszüntetésre ítélt Országos Addiktológiai Intézet (OAI) szükségességét bizonygató hangok (sőt az OAI esetében az Országgyűlés emberi jogi bizottsága egyöntetűen elutasította a minisztérium elképzeléseit). Nem kevesen szorgalmazzák az OPNI újraindítását.

A sommás tiltakozásokkal, követelésekkel azonban korántsem ért mindenki maradéktalanul egyet. Lehetséges egy differenciáltabb álláspont, miszerint a sajtóban megjelenő kép kicsit részrehajló, esetenként egyoldalú. Tudniillik a kifogásolt "tálalás" túlzott teret enged a pszichiátriai lobbinak, mely az említett intézményekhez való ragaszkodást összeköti hatalmi pozícióinak és kiváltságainak makacs védelmezésével. Ami pedig felettébb ártalmas, mert összefügg a szakma legnagyobb tehertételével, a gyógyszeriparral összefonódó konzervatív pszichiátriai iskola hegemóniájának fenntartásával. Ez a hegemón praxis csak lózungokban holisztikus és humanisztikus, valójában kifejezetten idegenkedik a pszichoterápiák alkalmazásától (helyettük preferálja a "kémiai kényszerzubbonyt"), s a beteget nem szövetségesnek, hanem szinte kizárólag a gyógyszerkereskedelem ügyfelének tekinti. Tehát az OPNI becsukása - óhatatlanul - kritika egyfajta pszichiátriai gyakorlat felett, s ennél fogva nem pusztán veszteség, hanem egyúttal lehetőség a megújulásra. Az viszont egyértelműen sajnálatos - teszik hozzá e vélemény képviselői -, hogy ezt az egész küzdelmet politikai célokra is kihasználják.

Sokan úgy tartják, hogy a médiában nem vetik föl elég keményen a kezelőorvosi-főorvosi felelősséget abban, ahogy a pácienseknek az OPNI-ból való átirányítása (mentális-pszichés felkészítésük s konkrét útbaigazításuk) megtörtént, illetve nem történt meg. (A szakapparátus is megküldhetné a betegek nevét az átvételre kijelölt intézményeknek, s meg lehetne keresni azokat, akik nem jelentkeztek.)

Az OAI esetében szintén összemosódik, mi szűnik meg, mit szerveznek át. Az alkohológiai ellátást nyújtó gondozóintézmények számát pl. ténylegesen nem érinti az OAI bezárása. Amúgy vitathatatlan, e hálózat költségvetési támogatása - az OAI-ével egyetemben - évek óta folyamatosan zsugorodik.

Egy komoly veszteség biztosan adódik a két intézmény felszámolásából: mindkettő a szakma vezérkarának adott otthont. Náluk gyűlt össze, illetve termelődött ki az a tapasztalat és tudás, amely kovászként érlelte a pszichiátriai-addiktológiai gyakorlatot az egész országban. Kérdés, hogy az Országos Tisztiorvosi Hivatal (amelybe integrálnák az OAI-t) be tudja-e tölteni ezt az erjesztő-provokáló szerepet. Különösen aggasztó ez az átszervezés, ha az alkoholisták, a drogfüggők gyógyítóinak szakpatronálására gondolok.

Igaz, az OAI - az OEP által "bevételezve" - nem végzett betegellátást. Ám létjogának belátásához elegendő a könyvespolcomra tekintenem: kollégáim számos műve, saját szerény munkáim nem jöhettek volna létre nélküle. Mesterem, néhai Avar Pál főorvos az OAI elődjének, az Országos Alkohológiai Intézetnek (áttekintő történetét lásd Fekete János: Egy kis közérdekű história, Szenvedélybetegségek, 2000. 5. szám) oktatási igazgatóhelyetteseként fáradhatatlanul járta a fővárost, éveken át személyesen vezetve négy-öt önsegítő szenvedélyfüggő, illetve "fogyatékos" csoport foglalkozását (mindegyikét hetente kétszer - hol gondozókban, hol családsegítő központokban, hol magánlakásokban!), hogy így formálódjon ki alkotása, a hősterápia... Itt született meg az én produkcióm is, a mentálpedagógia (alapfortélyával, a bűnbakkereső cseretechnikával). Mindez a szakmai fantázia ösztönzőjeként és egyben reális ötletek tárházaként ma is ott van a területi ellátásban. Külön ki kell emelni az OAI legutóbbi igazgatójának, Buda Bélának a munkásságát. Ő úgy kötötte be a hazai addiktológiát a külföld tudományos áramába, ahogy Nagy Péter vágott ablakot a XVIII. században Oroszországnak a civilizáltabb Nyugat felé Szentpétervár létrehozásával.

Véleményemet összegezve: 1. Az OPNI eltüntetése feltétlenül összekapcsolandó a hazai pszichiátria tartalmi reformjával (ezt egy hosszabb cikkben kifejtettem már: El a kezekkel a Lipóttól, de! Élet és Irodalom, 2007. április. 27.). 2. Mind az OPNI, mind az OAI "szakmai vezérkari" funkciója a jövőben is külön - koordináló-tudományos - intézménnyel töltendő be, amely ún. bázisosztályokkal és -ambulanciákkal rendelkezik (ennek célszerűségét az OAI szépen bizonyította).

Végezetül. A radikális jobboldallal együttműködő Civil Jogászbizottság az állítólag tömegesen hajléktalanná és/vagy ellátatlanná vált pszichiátriai, illetve szenvedélyfüggő betegek rémképével riogat, s ezzel a Magyar Pszichiátriai és a Magyar Addiktológiai Társaság partnerévé avanzsálhat. Márpedig a jónak vélt ügyekben is méltatlan szövetséges a politikai közönségességgel, az aljas ösztönök és nemtelen indulatok felkorbácsolásával tudatosan élő fél. A Civil Jogászbizottság egyik aktivistája, az OPNI ügyében is rendszeresen fölszólaló jogász-pszichológus, Szöőr Anna például a következőket volt képes leírni a közép- és újkori zsidópusztító pogromok és Auschwitz után: "A zsidóság legendás összetartásának ára az örök félelem attól a néptől, amelynek tagjai között élnie adatott. A vélt külső veszély okán végletekig összezáró csoport zártságából adódóan kirekesztő, de e kirekesztés élményét azokra vetíti, akiket valójában ő maga vet ki soraiból." (Hegedűs a földszinten, Magyar Hírlap, 2008. április 4.) Védhet-e hitelesen elesetteket, léleksérülteket olyasvalaki, aki efféle nézeteket vall?

A szerző mentálpedagógus, az OPNI és az OAI volt munkatársa

- Nos, Lacika, holnap hazamehetsz. Sajnos húsz év alatt sem tudtalak kigyógyítani a megalomániádból, a téveszméidből, az agressziódból, de változott a világ, és manapság ez már csöppet sem számít betegségnek