A közvélemény Akadémia iránti tisztelete egyértelműen a politikától független tudománynak és az intézmény patinájának szól, nem belső szerkezetének és eredményeinek, amit az is jelez, hogy konkrét véleményt a működéséről kevesen tudnak adni. A tájékozottabbak előtt is jobbára néhány bölcs és idős akadémikus testületi szervezeteként jelenik meg, miközben az ország fejlődése és gazdasága számára az Akadémia talán legfontosabb eleme, hazánk arányaiban legfontosabb kutatási szervezete, az akadémiai intézményhálózat jelenléte és hatása mindenképpen elhalványul.

Pedig a Gyurcsány-kormány döntése nyomán az általa használt ingatlanvagyonnal most már saját tulajdonként számoló MTA szigorúan vett 28 milliárdos költségvetésének (leszámítva az Akadémiának leosztott, de külön vehető Országos Tudományos Kutatási Alap, az OTKA hatmilliárdját) legnagyobb hányada, kereken 20 milliárd forint is ide áramlik.

Az ellentmondás nem véletlen. Az akadémiai intézetekben dolgozók, akik a magyar kutatói állomány 17-18 százalékát teszik csak ki, a közleményekben mért hazai tudományos teljesítmény 32 százalékát hozzák össze és e közösség átlagéletkora a legfiatalabb az ország kutatói közül, öt évvel alacsonyabb még az egyetemen dolgozókénak is. Hatékony, modern kutatáspolitikai elvek szerinti menedzseléssel ez a gárda még nagyobb teljesítményekre lenne képes, ám az MTA rájuk is vonatkozó jelenlegi döntési mechanizmusa, a számtalan testület - elnökség, vezetői kollégium, vagyonkezelői kuratórium, felügyelőbizottság, 11 rendkívüli hatalommal bíró tudományos osztály, területi bizottságok és a túlságosan népes kutatóhelyek tanácsa kusza vízfejének - foglya. Az akadémiai kutatóhálózat - természetesen intézetenként eltérő mértékben - még ma is nemzetközi márkanevet, "brandet" képvisel, ezért leválasztása az Akadémiáról a koncra éhes sürgetők ellenére nem lenne okos megoldás, ám felszabadítása a fenti béklyóktól - a döntési jogok megszüntetése a felügyeleti jogok megtartásával - mindenképp elkerülhetetlen.

A másik fő feladat az Akadémia jogi helyzetének tisztázása. A jelenlegi meghatározás: autonóm köztestület. Ám ez több problémát is felvet. A közvélemény a Medián felmérése szerint is az MTA-nak adná a tudományra jutó pénzek feletti ellenőrzés jogát, de ez természetesen a mindenkori kormány joga. Az egyik elképzelés az MTA-t egyesületként kezelné, mások – hiszen egyedi jellege ezt indokolná – közfeladatot ellátó autonóm nemzeti intézményként sorolnák be. Az utóbbi évek hihetetlenül zavaros tudománypolitikai döntéshozása jó néhány esetben az MTA-t afféle kvázi kormányszervként kezelte, ami természetesen, bár praktikus volt, mégiscsak jogi nonszensz. A megoldás a kilencvenes években született helyett egy új akadémiai törvény és alapszabály lenne, méghozzá a tavaly sebtében született javaslat helyett egy használható. Ennek kidolgozását januárban már meg is kezdték.

Változások tehát nagyon kellenek, bár a reform kifejezés az Akadémián belül is lejáratódott, hiszen az előző években meghirdetett folyamat az egyes tudományos osztályokban ülő akadémikusok ellenállása miatt szép lassan kiüresedett. Pedig lényegi átalakulásokkal könynyebben lehetne indokolni az akadémikusi tiszteletdíj sokak által támadott rendszerének fenntartását.

Az új vezetés olyan tudománypolitikai térben lép színre, amikor az SZDSZ eddigi ellenállásától megszabadulva a kormányfő minisztert nevezett ki a kutatás-fejlesztés, sőt a tudománypolitika ügyeinek irányítására, ez utóbbival az Akadémia érdekeltségébe tartozó alapkutatást az oktatási tárcától is áthelyezte. E lépést, amelyet nemcsak az indokol, hogy Európa nagy részén van ilyen szintű képviselete a gazdasági fejlődést is nagy részben előrelendítő területnek, hanem az is, hogy ezzel megszűnhet a K+F és a tudománypolitika évek óta tartó zűrzavaros kettészakítottsága, és talán nőhetnek az e célra jutó anyagai források, egyébként ezt az MSZP-n kívül a Fidesz is régóta szorgalmazta.

Az MSZP-s kötődésű miniszter ugyanakkor erősítheti a fideszes képviselő és volt oktatási miniszter, Pálinkás József fizikusprofesszor akadémiai elnökké választásának esélyeit. Nehezen hihető ugyanis, hogy a leendő miniszter, műegyetemi rektor Molnár Károly mellett a közgyűlés ugyancsak erről az egyetemről választana első embert az MTA élére az ott tanszékvezető Somlyódi László személyében. Az ő kilátásait rontja az is, hogy pályázatát összekötötte a belső reformfolyamat felelőseként nagy gyakorlatot, ugyanakkor vélhetően haragosokat is szerzett Pléh Csaba jelenlegi főtitkárhelyettessel, aki főtitkárnak pályázik.

Az Akadémiáról érkező hírek szerint a harmadik elnökjelölt, Roska Tamás informatikus-professzor kevesebb támogatásra számíthat, ahogy a főtitkárjelöltek közül Pálinkás Gábor vegyésznek, a Kémiai Kutatóközpont főigazgatójának nagyobbak az esélyei Németh Tamásénál, a Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézet vezetőjénél.

Budapest, 2005. május 3.: a főtitkár megválasztásához második forduló kellett az MTA tisztújító közgyűlésén