A civil kontroll persze mindenképp jobb, mintha (csak) kormányzati vezetők határoznának arról, mely szervezet érdemes támogatásra, és melyik nem. Az immáron több mint egy évtizedre visszatekintő egyszázalékos program azonban még mindig gyermekbetegségekkel küzd. Pontosabban: a rendszer már kifejlődött, csak annyira bevált, hogy külön üzletág épült a hibáinak kihasználására. Gyermekbetegség, hogy az adózók fele még mindig nem tőrődik az egy százalékkal. A serdülőkori, hogy a felajánlók nem tőrődnek az egy százalékuk sorsával.

Sérül az egyszázalékos rendszer alapelve azzal, hogy sok esetben a civil kontroll egyáltalán nem jelenik meg a felajánlásokban. Az adózók nagy része úgy határoz ugyanis a pénzéről, hogy nem is tudja pontosan, mire is költik azt. Pedig a cél nem az, hogy a költségvetésnek ne adjunk oda valamennyit, hanem az, hogy épp oda adjuk, ahol - azt gondoljuk - jó helye lesz. Jobban kell döntenünk, mint ahogyan egy állami tisztségviselő tenné. Márpedig akkor nem tudhatjuk, hogy az adónk egy százaléka jó helyre megy, ha pusztán reklámokból ismerünk egy szervezetet, és nem a tevékenységéről.

Az, hogy az egyszázalékos felajánlási rendszer ma nem működik megfelelően, ugyanúgy állampolgári felelősségünk, ahogyan a költségvetés és az állam normális működése. Addig van lehetőség csalni a közbeszerzésen, értelem nélkül költeni a költségvetésből, ameddig az állam pénzéről azt gondoljuk, hogy az az államé (a kormányé, a politikusoké), és nem a miénk. Addig van módja néhány civil szervezetnek pusztán marketingalapú bevételszerzési üzletet csinálni az egy százalékból, amíg akkor is megkapják a pénzt, ha valójában nem csinálnak semmit. Persze megnézni, ki mire költött, jó szervezetet keresni bonyolult, és mi lusta nemzet vagyunk.

Bár nem kellene ebbe beletörődni.