Szegény Gordon Brown. Nem ezt érdemelte a sorstól. Tíz hónapja vette át pártja és a kormány irányítását Tony Blairtől. Elsöprő bizalmi többséggel. Végtére is neki, a hosszan szolgáló pénzügyminiszternek ("a második embernek") volt köszönhető, hogy a brit társadalom az érdemek elosztásában teljes volte-face-t hajtott végre: konzervatív elfogultságát munkáspárti elfogultságra váltotta át, azaz egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy a gazdaság a Labournél van jó kezekben. Amikor utoljára tartottak általános választásokat brit földön (2005), és Blair harmadjára is győzött, a közvélemény-kutatásokból kiderült, hogy Brown jóval nagyobb "közönségvonzó" volt, mint ő maga.

Tíz hónappal ezelőtt még kéknek tetszett az ég, és világosnak a horizont. Gordon Brown tavaly ősszel még simán választást nyert volna. De csakhamar gyülekezni kezdtek a sötét fellegek. Év végére elszabadultak az élelmiszer- és üzemanyagárak. Aztán a nemzetközi hitelválság és az ingatlanpiac összeomlása sehol annyira nem éreztette közvetlenül a hatását, mint (Amerika után) Nagy-Britanniában. Mostanra, csaknem a folyó év közepére, az ország makrogazdasági adatai lesújtóvá váltak. A növekedés év végére a két százalékot sem fogja elérni. A kereskedelmi és a folyó fizetési mérleg deficitje arányaiban az Egyesült Államokét is felülmúlja, ráadásul az államháztartás (költségvetés) deficitje is túllépte az euróalkalmassághoz szükséges háromszázalékos határt.

Egy mondatban: Gordon Brown ritkának is mondható balszerencséje abban ragadható meg, hogy akkor szerzett magának múlhatatlan érdemeket, amikor a sikert nem ő, hanem a főnöke (Blair) élvezte ki; és akkor lett főnök, amikor az érdemeit már nem tudta gyarapítani. Nem csak a miniszterelnöki székbe ült bele, hanem a dekonjunktúrába is. S noha egy olyan országban, mint Nagy-Britannia, ahol a politikai csatákat általában sportszerűen vívják meg, és senki nem teszi felelőssé a kormányt olyan dolgokért, amelyek fölött nincsen ellenőrzése (energia- és élelmiszerárak például), kikerülhetetlen, hogy az utca embere ne a hatalmon lévőket hibáztassa a maga relatíve rossz sorsáért. Ez jött elő az április/május fordulóján megrendezett önkormányzati választásokon.

De talán más is. Tony Blair tíz teljes éven át állt a brit kormány élén. Amíg ott volt, egyfolytában mozgatta a közvélemény képzeletét. A mosolytalan, technokrata, a kommunikációban elődjéhez képest kirívóan gyönge Brown képtelen erre. Ami átvetül a pártra is. Terjedőben az érzület, hogy talán ennyi idő után kéne megint adni a konzervatívoknak egy esélyt. A Munkáspárt kezd "uncsi" lenni. Nota bene, még saját táborának is. A miniszterelnök - spórolni lévén kénytelen - épp a minap vette el ötmillió alacsony keresetű ember kedvezményes (tízszázalékos) szja-kulcsát. Nesze neked, szocáldemokrácia!

Brownnak azonban elvileg még két kerek éve van ahhoz, hogy úrrá legyen a felgyülemlett problémák fölött. Noha az önkormányzati választásokon kétségkívül odalett a "társadalmi támogatottsága", az ellenzék nem követeli, hogy mondjon le és írjon ki új választást. Csakhogy. Ha az ember azokra a fránya makrogazdasági adatokra néz, egyedül azt látja, hogy szegény Brownnak annyira, de annyira szűk a financiális mozgástere, hogy se adó, se közberuházások útján nem lesz képes lendületet adni a brit gazdaságnak. Egyszóval vesztésre áll - és még csak nem is osztogatott nyakló nélkül.