Egy alkalommal Hankiss Elemér társaságunkat kérdezgetni kezdte arról, mi is történt Magyarországon 1948 és 1990 között. Vidáman száguldozott rosszkedvünk végétől elejéig, egészen a bosszankodó kérdésig: - De hiszen te is itt éltél? - Én? Dehogy. Sohasem éltem itt. Hogyan is élhettem volna idegenben?

Tréfált? Komolyan gondolta? Sohasem fogjuk megtudni. Olyan ember mondta ezt nekünk, aki talán a legtöbbet tudott közülünk a Kádár-rendszerről. Diagnózisaiból százezrek, talán milliók tanulták meg, hogyan nézzük magunkat, szomszédainkat és munkatársainkat - mindennapi életünket. Ismerős egy idegen világban? Idegen egy ismerős világban? "Fiatalemberként elviselhetetlen volt számomra a szabadságnak a hiánya, az emberi személyiségnek a megsemmisítése, az egyetemes determináltság légszomja, az otromba anyagi-gazdasági erők teljhatalma, a bamba történeti folyamatok rémuralma... Nincs, vagy legalábbis én nem találtam más olyan tényezőt, amely jobban meg tudná magyarázni életem ákombákomait, sikereit és kudarcait" - mondta néhány éve.

Ennek a fiatalkori sokknak lehet következménye, hogy az élet könyörtelen igenek és nemek közé kereteződik. Lehetsz rab, de sohasem őr. Lehetsz lázadó, de sohasem lázadások leverője. Lehetsz kitaszított, de soha mások kitaszítója. Lehetsz kérdező, de soha válaszoló. Lehetsz kinevetett, de sohasem másokat kinevető. Rideg és könyörtelen cellavilág: vagy ők, a megalázók, vagy én, a megalázott. Nincs mi. Tudjátok jól, hogy ebben az idegen világban nincs menekülés semmilyen mibe. Dideregtetően egyedül vagyunk. Ebből az egyedüllétből, ebből a dániai börtön Hamlet-magányából - de úri, de kellemes a helsingőri gyilkos magány a debreceni, budapesti, világvégi poros, gépies, feledett fél nemléthez képest - kell kimosolyogni, álmélkodni, naivul kérdezősködni: merre vagytok, kik vagytok, miért vagytok? Hol vagyok? Ki vagyok? Miért vagyok?

Hankiss Elemér nem a lázadást vagy a belenyugvást, hanem a kíváncsiságot és a csodálkozást, nem az ellentörténetet vagy a bevettek történetét, hanem a kitalációt és az állandó szerepjátékot választotta. Se megírni, se megrendezni nem hagyta magát Isten, Sors, gazdasági determinizmus által. Magam vagyok írója, rendezője és játszója, sőt egyetlen fontos nézője is darabomnak.

Az életnek látszó időben és térben megkonstruált önmaga mögül kiszól írásban és szóban, magyarul és angolul, franciául és németül a professzornak nem látszó, tudósnak nem mutatkozó Hankiss Elemér. Megkonstruálta önmagát irodalmi szerkezetek elemzőjeként és építőjeként. Hankissfalván csatornázott, villanyt vezetett be, fűtött, hogy ne fázzanak az arra vándorlók. Hamletet értelmezett senkiföldjén, senkieknek. Megunta. Elhagyta.

Hankissville-ben struktúrákat, európai szociológiai építményeket emelt. Kevesellte. Már nem érdekelte. Azután a hetvenes években kedve támadt magyar metropolist alkotni. Ide egy lakótelepet, oda egy császár kori bérházat, ide egy munkahelyi büfét pult alatti szolgáltatással, oda egy vasúti várótermet tompa fénnyel és mesélő vagy horkoló várakozókkal. Odalenti történelmet művelt. Élvezetét lelte a kádári kisemberrel való együttes rombolásban és építésben, hazudozásban és dicsekvésben. Aggódott, borzadt, le volt törve - imádta. És úgy imádták Hankissvárost az ott lakók, az odajárók, ahogy csak a magukra ismerők szerethetik. Amikor kiszabadult a nagyvilágba, Hankissvárosban magukra maradtak a lakosok. Élnek, ölnek, szeretnek, gyűlölnek elfeledve, hátramenetben, születésük, hülyeségeik és ravaszkodásaik foglyaként, hír és esély nélkül. Csak a körülöttünk keringő, minden nyomot felfedező műholdak felvételein látszik - itt egykor élet volt.

A nyolcvanas évek végén Hankiss átvitte magát Hankisstownba, hogy világalternatívák sugárútjait és nyomornegyedeit húzza fel, szimbólumokból, önkonstrukciókból építsen körutakat. De a tudás és a képzelőerő nem elég. A konstrukciókhoz és a rekonstrukciókhoz szükség van egy összefüggő, lehetőleg ellentmondásmentes magatartási és gondolkodási rendszerre. Hankiss Elemér az elmúlt évtizedben ezt a magatartási és gondolkodási rendszert keresi. Ez a keresés átélhető szerencsétlenségként és tragédiaként. Hankiss szerencseként és kalandként fogja fel. Utolérte megint az ismeretlen Hankiss, és ezt a tapasztalatot szelíd megértéssel fogadta. Éppoly, látszólagos gyanútlansággal, gyerekes kíváncsisággal, mint ötven vagy húsz évvel ezelőtt.

Hankiss Elemér optimista gondolkodó. Szívesen kitalálná Magyarországot, Európát, a világot. Nyolcvanéves. Ez rossz. Egyedül van. Ez baj. A "tekintet különbözőségének magánya" megszokott számára - de talán most együtt lenne másokkal, velünk. Mi, vendégei Hankissworldben, vagy ő a mi ismeretlen világunkban Felhévízen vagy Kozárdon?