Persze tudták, hogy nehéz lesz a változtatás. Horváth Ágnes és Molnár Lajos feltűnése természetesen a kezdetektől fogva ellenérzéseket keltett az orvostársadalomban, mely évtizedek óta mást várt és mást is kapott a mindenkori orvosminisztérium vezetésétől.

Ők ketten - ahogy ígérték - tették a dolgukat. Először is a korábbinál élesebb versenyre kényszerítették a gyógyszergyártó cégeket. Megtörtént, ami az elmúlt évtizedekben egyszer sem: csökkent a gyógyszerfogyasztás, és a versenynek köszönhetően csökkentek a gyógyszerárak. Ezzel a lépésükkel, amihez felkészültség és a nemzetközi gyakorlat ismerete is kellett, a gyógyszerkassza évről évre növekvő hiánya megszűnt, a kiadások közel 70 km-nyi autópálya árával, azaz 140 milliárd forinttal csökkentek. Csoda-e, hogy azt, ami jó a betegeknek, jó a biztosítottaknak, de nem jó a gyógyszergyártóknak, a hazai sajtó éles kritikával illette, és sokszor még a parlamenti vitákban is a gyógyszergyárak által írt szövegeket olvasták fel a képviselők?

Ők ketten - ahogy ígérték - tették a dolgukat. Létrehozták az Egészségügyi Felügyeletet, hogy legyen hová fordulnia a betegeknek és a biztosítottaknak, ha elégedetlenek az egészségügyi intézmények, kórházak, rendelők, háziorvosok működésével, ha azt észlelik, hogy a szolgáltató intézmények a fizető biztosítottak számára nem a törvényekben és a belső szabályzatokban meghatározott szolgáltatásokat nyújtják. Ez az új intézmény hamar bebizonyította, hogy képes fellebbenteni a fátylat az eddig "betyárbecsületből" védett biztosítási csalásokról. Két év alatt eljutottunk odáig, hogy már hazánkban is nyilvánosak a várólisták és az egyes kórházak, rendelők működésének mutatói, ahogy évek óta Európában, sőt még Amerikában is egyre több helyen. Csoda-e, hogy a Magyar Orvosi Kamarába tömörült, előjogaikat féltő főorvosok kikeltek ellenük meg a felügyelet ellen?

Ők ketten - ahogy ígérték - tették a dolgukat. Előírták, hogy a kórházakban legalább kétféle menüből lehessen választani, és javították az étkezés minőségét. Szimbolikus, hogy a hiány megszűnése után, a társadalombiztosítás első megtakarításaiból olyan célra költöttek, ami kifejezetten a betegeknek jó. Csoda-e, hogy működésüket nem nézték jó szemmel azok a kórházi vezetők, akik az étkezés javítását felesleges kiadásnak tartották?

Ők ketten - ahogy ígérték - tették a dolgukat. Hozzáláttak a kórházak évtizede szükséges szerkezeti átalakításához. Szinte darabszámra annyi ágyat szüntettek meg, amennyit a Világbank szakértői 1996-ban tanácsoltak. Kijelölték a valamennyi beavatkozásra képes kiemelt kórházakat, a helyben szokásos ellátást nyújtani képes kisebb kórházakat, és az ápolási szolgáltatást nyújtani képes kis intézményeket. Megváltoztatták az arányokat. Az aktív ellátás ágyait visszaszorítva növelték az ápolási ágyak számát, a "vízszintes" betegeket előnyben részesítők rovására növelték a "függőleges" betegeket ellátók lehetőségeit. A konvergenciaprogram szorítása ellenére működőképes maradt az ellátórendszer. A betegek érdekében számos olyan osztályt szüntettek meg, ahol az alacsony esetszám és a kellő tapasztalat hiánya miatt nem lehetett garantálni az ellátás biztonságát. Csoda-e, hogy a saját járadékukat féltő főorvosok kikeltek ellenük, és belekapaszkodtak a helyi politikusok mindenre kapható csapatába, sőt magát a "törvény első szolgáját", a miniszterelnököt is igyekeztek a "fontolva haladás" hálójába keríteni?

Ők ketten - ahogy ígérték - tették a dolgukat. Alig másfél év alatt megállították a gyógyításra szánt pénzeket kezelő kassza pénzügyi hiányának a növekedését, sőt a befizetőket ellenőrző pénzügyminiszter hathatós segítségével és a növekvő járulékbevételekkel húsz év után először szerény többletet sikerült elérniük. Nagyon nagy siker ez egy olyan országban, ahol a minisztertől a polgármesterig mindenki szabad prédának tekinti az adófizetők pénzét.

Az én szememben a betegeknek nyújtott szolgáltatások minőségének javítása mellett ez a legnagyobb érdemük. Először "fájt egy doktor úr és egy doktor asszony szíve" nemcsak a betegekért, hanem az adófizetőkért is. Csoda-e, hogy a többi "költészeti minisztériumot" vezető és pénzért ostromló politikus megvetette ezt a "prózaian egyszerű" módon dolgozó párost?

Ők ketten - ahogy ígérték - tették a dolgukat. Kidolgozták a vizitdíj és a napidíj szabályait, mert tudták, hogy az - egy korsó sör árát épphogy elérő - önrészfizetés keresletkorlátozó hatása nél-
kül nem lehet ésszerűsíteni az ellátórendszer igénybevételét. Az elmúlt egy év őket igazolta: csökkent az indokolatlan igénybevétel, megtakarítások jelentek meg a társadalombiztosításban, többletbevételhez jutottak a háziorvosok. Csoda-e, hogy azok, akik valami miatt még mindig hisznek az állami szolgáltatások ingyenességében, őket tették felelőssé a szocializmus "vívmányainak" visszavételéért?

Ők ketten - ahogy ígérték - tették a dolgukat. Kidolgozták a betegek jobb minőségű és költségkímélőbb gyógyulásában érdekelt, a biztosítottakért versengő biztosítás koncepcióját, törvényeit, eljárásait. Tudták, hogy ez a kérdés a legfontosabb, itt dől el, hogy az orvosért verseng-e a beteg, vagy az orvos a betegért. Ez a fordulat lehetősége. Új és új kompromisszumokba mentek bele. Beletörődtek, hogy nem az ideális, hanem a mainál jobb rendszer érdekében kell megtenniük az első nagy lépést a fizető biztosítottakért, a betegekért. Vállalták a méltatlan támadásokat, az újra- és újrakezdett értelmetlen vitát, mert meg voltak győződve róla, hogy ami jó a biztosítottaknak Pozsonytól Prágáig, Amszterdamtól Párizsig, az hazánkban is működhet. Csoda-e, hogy öszszefogott ellenük az adófizetők pénzét ájtatos manóként jó célokra használni akarók sokpárti serege?

Ők ketten - ahogy ígérték - tették a dolgukat. Amíg lehetett. Nem ők buktak el. Mi lettünk kevesebbek attól, hogy nem folytathatják a küzdelmet. Nem értük, értünk szól a harang. Köszönjük, Miniszter Asszony, köszönjük Miniszter Úr!

Csillag István,

közgazdász, 2002-2004 között gazdasági miniszter (SZDSZ)