Ki emlékszik már arra, miért is ünnepeljük a munkát éppen május elsején? Nekem már utána kellett néznem, pedig gyerekként én is ott álltam a nagygyűléseken, és vonultam a sorban. Mit is ünneplünk csütörtökön? Legfőképp azt, hogy van munkánk, és most egy napig pihenhetünk.
Felhúzott ablakkal
Eközben azonban nem feledkezhetünk meg azokról a honfitársainkról, akiknek nincs mit ünnepelniük. Nekik ez a nap olyan, mint a többi: most sem mennek be nem létező munkahelyükre.
Szép lenne, ha a magyar gazdaságot pusztán egy jókora és jó adóreformmal meg lehetne gyógyítani. A gazdaság semmit sem javuló baja akut társadalmi probléma is egyben: sok embernek esélye sem nagyon van arra, hogy egy méltó élethez elegendő munkát találjon magának, miközben a dolgozót kereső cégek egyre gyakrabban nem találnak olyan valakit, aki az elvárt feladatot képes lenne szakszerűen ellátni, és arra mentálisan is alkalmas.
A ránk leselkedő veszélyek egyik legnagyobbika ez a társadalmi gettósodás, amelynek következtében tíz- és százezrek abban nőnek föl és élnek, hogy családjuk munkanélküli, de legalábbis ritkán és kevés időre van bizonytalan és éhbért adó munkája. Ne higgyük, hogy ez nem gondja azoknak, akiknek biztos és jól fizető állásuk van. Már csak azért sem, mert minél kevesebben dolgoznak, annál jobban nyomja a vállukat az állam eltartása, annál több adót, tb-t szednek be tőlük.
Márpedig a szemünk előtt szakadnak le járásnyi területek a magyar munkaerőpiac térképéről. Ezeket még a legkisebb befektető is messzire elkerüli, de nincs is miért oda mennie. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, bevallhatjuk: nincs messze az idő, amikor a magyarok többsége felhúzott ablakkal és behúzott nyakkal autózik át akár falvak hosszú során.
A világháború előtti gazdasági válsággal szemben ezúttal nem "tántorogtak ki" százezrek az országból a jobb lét reményében. Azok többségének, akik elmentek az unióba vagy még messzebb szerencsét próbálni, itthon is volt vagy lehetett volna munkája. Ez tovább növeli a társadalmi feszültségeket, hiszen még kevesebbek vállát nyomják majd a nem csökkenő szociális terhek.
Az egyik végen ott vannak a munkaalkoholisták, akik nem tudják abbahagyni, a másik végen pedig azok, akik attól alkoholisták, hogy nem tudják elkezdeni a munkát. A munka olyan éket ver a magyarok közé, amely egyre inkább eltávolítja őket egymástól. És nincs az az uniós kohéziós alap, amely önmagában képes lenne ezt a társadalmi kohéziót erősíteni. Mi meg mintha nem bővelkednénk az ötletekben és az elszántságban.
Kevés olyan dolog van, amit ünnepelni és temetni is majdnem ugyanolyan jó. A munka ilyen. De valóban csak akkor, ha van.
