Azért gyanakszom egyfajta új Rózsa Sándor-jelenségcsoportra (kortárs Móricz Zsigmond híján még nem emelkedett ki a névtelenségből egy híres kábellegény), mert más magyarázatot nem találok arra, miért tűri el a magyarok közössége, hogy fiai elrontott szemaforok sötétjében gázoltassanak halálra, süket telefonokat csapkodjanak naphosszat, földi sugárzású tévét nézzenek, és hogy több milliárdot csöngessenek be mindenféle adókon és távközlési díjakon keresztül arra, hogy néhány véglény lecserélje harmincéves ezerötösét ötéves Astrára. A rendőrség tehetetlen, azt mondják. A távközlési szolgáltató tehetetlen. Mindenki tehetetlen. Réz András is tehetetlen. Czink Melinda is tehetetlen. Persze. Sajnos nincs más hátra, mint hogy elővegyem azt a szájszagú gyakorlatitanár-mondatot, hogy: tehetetlenség nincs, csak lehetetlenség. Vagy fordítva. Mindegy. Tehetetlen, ahogy az erdőt szétmotorozó-kvadozó kreténekkel szemben tehetetlen. De nem tehetetlen mondjuk az elakadásjelző háromszög vagy izzókészlet nélkül autózókkal szemben. Na ja. A színesfémügynek is van megoldása: ahogyan Európa legtöbb állama megvan a lakossági színesfém-felvásárlás szociálisan jótékony hatású, ám népgazdaságilag igen költséges intézménye nélkül, úgy minálunk is lehetséges volna az egészet megszüntetni, de legalábbis szigorítani. Erre ugyan hörögni szoktak mindenféle szakmai szervezetek, de hát nekik ez a dolguk. A színesfémbiznisz sem a nyomorult megélhetési bűnözőnek biznisz, nyilván, hanem a kereskedőnek. Az is kiderült már, hogy az egyik legnagyobb fémhulladék-kereskedőnek nagyon magas szintű politikai kapcsolatai is vannak. Meglepő, ugye? De én nem hiszek az efféle sanda sugalmazásoknak, maradok tehát annál a megoldásnál, hogy a színesfémbűnözés hungarikuma egy jól működő szociális intézmény, ha nem is túl hatékony: a távközlési szolgáltatók extraprofitjából és az önkormányzatok meg az állam pénzéből csoportosít át kisebb összegeket a rászorulóknak, nagyobbakat pedig egy közelebbről meg nem határozott vállalkozói rétegnek. Tehetetlen vagyok.