Lenyűgöző, ahogy Sokolov keze röpköd a billentyűk fölött, ahogy a pontos helyére ejti őket, és tökéletesen, hiba nélkül játssza el a két Mozart-szonátát. Az egész mégis szokatlan, ott billeg az előadás az eredeti és a félreértés között, és nincs, aki megmondaná, hogy most melyik történik. Barokkosan zongorázza Mozartot, trillákkal, díszítésekkel, pergetve, és egyre erősebben érzem: nem erről szólnak a darabok. Sokolov úgy játssza a szonátákat, mintha az emberiség utolsó üzenete lenne a nagy bumm előtt, gyors vagy lassú a tétel, a végső üzenet mindig elégikus, sötét és reménytelen.

Nagyon idétlenül fogalmazva: mi értelme van ennyire jól zongorázni, ha az ember csak elszomorodik tőle? A baj nyilván nem itt van, hanem hogy Sokolov maga nem rokonszenves, van benne valami zombiság, egész lénye a hangszerhez idomult, görbe a háta, hogy a karja megfelelő szögben érje a klaviatúrát. Olyan, mintha annyira mélyen merülne a zenébe, hogy fogalma sincs arról, mi történik körülötte, a pódiumon valaki elájult, ki-be szaladgálnak a megmentésére induló csapatok, Sokolov meg rendületlenül csépeli a billentyűket. De közben végig közönségtudatosan van jelen, tudja, mikor kell köhögőszünetet tartani, mikor mehet tovább, és éppen csak a zongorára teszi a kezét, máris belefagy a nézőkbe az első szonáta végén a természetes módon kikívánkozó taps.

Meglehet, hogy Sokolovnak van igaza, és mire elmondhatnám az ellenvéleményemet, már nincs hol és nincs kinek, de ha olvassa valaki e sorokat, akkor mi győztünk.

Persze Sokolov is győzött, mert a koncert második részével, Chopin 24 prelűdjével nehéz lenne vitatkozni. Döng, dörög, röpül, szökell, bejárja az egész világot, az időnként szélsőségesen nehéz zongoraművekben egyetlen hibát véltem felfedezni, de az se biztos, hogy az volt, és ha igen, csak azért, hogy lássuk, ha zombi is, nem gép. Így soha senki nem játszotta még ezt a művet, leszámítva az egyetlen Grigory Sokolovot, aki viszont pontosan ugyanígy játszotta tizennyolc évvel ezelőtt Párizsban, a hanglemez tanúsága szerint. Ez nem leleplezés, vagy elsősorban nem az, hanem csodalátás: tényleg igaz, tényleg el lehet úgy zongorázni.

Egy-egy pillanatra azt érzem, hogy a Sokolov kialakította hangzás, csilingelés, visszhangzás, zúgás magára a művekre telepszik, de tényleg csak másodpercekre lehet ezt meghallani, ilyenkor azért eszembe jut az a nyamvadt kis pianínó Valldemossában, amelyen Chopin játszotta a prelűdöket, de lehet, hogy ez olyan, mintha a világbajnok futótól azt kérnénk, hogy ne fusson már olyan gyorsan, mert lehagyja így a többieket. Különben meg hiába játssza meg magát az ember, ha már most azt várja, mit fog játszani Sokolov jövőre.