Munkamorál. Jelent ez még valamit? Hogy lehet valaki három hete távol az irodától, ha egy nap szabadságot sem vett ki? Mások egy órával hamarabb lelépnek, vagy éppen kettővel később jönnek be. Kolléganőmnek természetes, hogy ha nincs ügyfél, kiugrik vásárolni. Ha szóvá teszem, visszakérdeznek: ártok neked ezzel? Nem, csak zavar. Minket nyolc órára vettek fel, akkor annyit is kellene dolgoznunk - háborog a neten fórumozó.

A magyarok nagy része vendégmunkás a saját vállalatánál. A multinacionális cégeknél dolgozók jó része betegszabadságra megy, ha maszek meló akad. Az ilyen jellegű kimaradások aránya csupán fele a cseheknél mértnél, de elképzelhetetlenül magas például Japánhoz képest. A jelenség azonban nem csak a szalagmunkásokra és az irodistákra igaz. Az orvosok és a tanárok jó része is úgy dolgozik, mintha részmunkaidős lenne. Az alacsony fizetést másod-harmadállásokból származó jövedelemmel egészítik ki, ám ehhez minimalizálni kell a főtevékenységgel töltött időt. - állítja Morita Tsuneo japán közgazdász az ÉS hasábjain megjelent elemzésében.

A társadalom nagyobbik fele sok fél lábon áll. Sehová sem tartozik igazán. Nincs biztonságérzete és rá sem számítanak. A többség úgy dolgozza agyon magát, hogy munkaadója nem tartja elég hatékonynak. A nemzetközi felmérések szerint a napi munkaidő negyede haszontalanul telik el. Ez éppen kétszerese a vállalatvezetők által elfogadott veszteségnek. Nem vagyunk lustábbak a világátlagnál. Egy brit profeszszor szerint az angliai munkavállalók minimum fél órát pletykálkodnak naponta és legalább egy órát interneteznek saját szórakoztatásukra. A látástól vakulásig dolgozók sem végeznek el több feladatot napi nyolc órát teljesítő társaiknál, sőt kisebb teljesítmény és roszszabb minőség sem ritka. A pihenőidők tartós megkurtítása ugyanis több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt.

A magyar munkavállalók harmada még több időt szeretne kereső tevékenységgel eltölteni. Aligha a munka öröméért, hiszen a Tárki felmérése szerint csaknem negyven százalékuk csupán a pénzért dolgozik.

A munka csak egy szükséges rossz. A többség semmi örömét nem leli benne. Sőt a munkahelyhez kapcsolódó közösségi élmény is elveszett. A baráti társaságokat szétmorzsolták a gyárbezárások, a multinacionális vállalatok pedig a csapatépítő tréningek ellenére sem jó terepei a közösségalakításnak. A céghez való hűség ma már nem érdem, sokkal inkább fogyatékosság. A régi munkavállalók körében rendkívül nagy a nosztalgia a családias hangulat és a közös programok iránt, amelyek miatt jó volt bejárni a munkahelyre, még akkor is, ha utána szalag mellett dolgoztak nyolc órát - utal egy jelenleg is folyó uniós SPReW-kutatás eredményeire Vajda Júlia, az ELTE docense. - A helyzetet csak rontja a magyar humánpolitikai szakemberek és a szakszervezetek közötti ellentét. Előbbiek elsősorban a munkáltató érdekeit képviselik, legfontosabb feladatuknak a jó munkaerő kiválasztását érzik, ám azzal már kevéssé törődnek, hogy a felvétel után mi történik velük. Ehhez ugyanis az egész embert kellene látniuk és nem csupán a kezet, ami dolgozik. A munkavállalók többségének semmiféle hatása nincs a munkafolyamatokra. A romló magyar munkamorálért az országot uraló általános bizalmatlanság és a felelősség megosztásának - részben ebből következő - hiánya okolható. A főnök nem bízik beosztottja képességeiben - netán attól tart, hogy jobb munka esetén őt teszik lapátra -, miközben a beosztott sem hisz a jó munka gyümölcsében. Az előremenetelt még mindig a háttérben megkötött különalkuk határozzák meg, amelyben a kimagasló teljesítmény legfeljebb egyetlen szempont a sok között. Így viszont meglehetősen haszontalannak érzi magát a dolgozó, munkáját pedig értelmetlennek találja. A kettő eredője a hatékonytalanság. Különösen igaz ez a pályakezdő értelmiségre, amelynek nagyobbik része már eleve frusztráltan kezdi munkáséletét. Az egyetemi diploma ugyanis egyre kevésbé garancia a jó, s főként a végzettségnek megfelelő állásra. A sikerélmény hiánya pedig fokozza kedvetlenségüket.