Kint, hogy maradék méltóságát, arcát őrizhesse, önmagát újjáépíthesse, hogy megpróbáljon ismét azzá válni, ami egykoron, még mielőtt koalíciókon átívelően koptatta magát, lényege volt: valódi liberális párttá. Bent, hogy megakadályozza azt, amitől komolyan véve a liberális létet és még komolyabban az azt fenyegető veszély képét, joggal lehet tartani. Hogy megakadályozzák Orbán Viktor idő előtti hatalomra jutását. Ezzel együtt azt, hogy egy előre hozott választásokon a jelenleg egy-két százalékon álló SZDSZ kiessen a parlamentből, és darabjaira hulljon. Kint és bent, hogy szabadok legyenek - és demokratákként segítsék fennmaradni a kisebbségből kormányzó szocialistákat.

Nehéz ez, bár sokan próbálják most bizonygatni, hogy a mutatványt képesek produkálni. Horn Gábor például azt mondja, hogy jó fiúk vagyunk, vagyis, kimentünk a koalícióból ugyan, de szavazatainkkal megmentjük a kormányt.

Ehhez együtt kell szavazni a szocialistákkal. De legalábbis nem ellenük. Máskülönben az egésznek semmi értelme nem volna.

Talán komolyan vehető, talán nem színjáték, talán nem játék a szavakkal, talán mégiscsak van értelme az egésznek: nagy szükség van egy valódi liberális pártra.

Egy olyanra, amely például kőkeményen érvényesíti akaratát a költségvetés során. Mert a költségvetés maga a politika. Ott, a sorok közt, a számok rengetegében dől el minden. Abban ölt testet majd, hogy a szocialisták és a miniszterelnök mit kezdenek a reformokkal.

Akkor dől el, hogy valóban lehet-e kisebbségben kormányozni, lehet-e új alapokra helyezni az MSZP és az SZDSZ kapcsolatát, van-e valódi értelme a szabad demokraták szájából a konstruktivitás szónak, miként az is, hogy van-e esélye az SZDSZ-nek a rég áhított, a tükörből még meg-megvillanó arcának a visszanyerésére. Talán akkor dől el az is, van-e reményük arra, hogy a hátralévő időben újra az öt százalék közelébe tornásszák magukat - akár Kóka Jánossal, akár Fodor Gáborral vagy bárkivel.

A tegnapi küldöttgyűlés csak a szavak szintjén szólt a koalícióból való kilépésről, eldőlt az már régen. A lényeg most az volt, hogy a két rivális, Kóka és Fodor megmutathassa önmagát, kampánystábjuk számlálhassa a fölcsattanó tapsokat, a kínos csöndeket, tapogatózzanak a sikeres mondanivaló után. Újból fölmérték egymást, mielőtt nekivágnának az elnökválasztásnak, s eldőlne, hogy az SZDSZ kivel akarja gyakorolni a konstruktivitást.

Nem lesz egyszerű döntés. A békák iránt különös vonzalmat tápláló Kóka János most egy olyan békához hasonlította a pártját, amely benne van egy fazékban, s csak nehezen vette észre, hogy már rotyog alatta a tűz. Ha ez igaz, akkor adódik a kérdés, hogy ki dobta a békát a kondérba.

Nem lesz egyszerű dolguk az elnökválasztóknak. És még csak akkor kezdődik a neheze.