Önbecsapás

Az elmúlt napokban a szokásosnál is nagyobb médiavisszhangot kapott az Erdélyi utcai általános iskolában történt atrocitás. Ahogy arra N. Kósa Judit publicisztikájában is utal (Csapás, március 26.), ez az esemény egy sajnálatos, de előrelátható folyamat eredménye, aminek kapcsán már legfeljebb pótcselekvésre vagyunk képesek.

Egy dolgot azonban érdemes pontosítanunk: az olyan városokban, ahol romák és nem romák vegyesen élnek (mint például Budapesten és minden nagyvárosunkban), legalábbis gyanakvással kell kezelni azokat az iskolákat, ahova - bármilyen indok miatt - csak romák járnak. Az Erdélyi utcai iskola még ezen belül is furcsa helyzetben van: miközben a környékről már szinte mindenki távolabbi iskolába hordja a gyerekét, hiszen a fővárosi tömegközlekedéssel könnyen megközelíthető, addig ebbe az iskolába 100-120 főnyi szegény, halmozottan hátrányos helyzetű, többségében roma gyerek jár. Az Oktatási Minisztérium egy-két évvel ezelőtti adatai alapján az iskola szaktanári ellátottsága elmarad mind a kerületi átlagtól, mind az "ideálisnak tartottól" (érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyire szívesen vinné bárki is abba az iskolába a gyerekét, ahol pedagógiai gyakorlat nélküli tanárok oktatnak). Az ide járó gyerekek - több dolog miatt is (szociális helyzet, a szülők iskolai végzettségének hiányosságai, gettósodó lakókörnyezet stb.) - tekinthetők "problémásnak". Ezen problémák nagy részét az iskola, illetve az önkormányzat aktívan és sikeresen tudná kezelni. Ha valóban akarná.

Azzal viszont, hogy egy intézménybe koncentrálja őket, csak a konfliktusok lehetőségét növeli. Ha az önkormányzat komolyan vette volna az integrációt, akkor élt volna a többször felkínált lehetőséggel, és pályázott volna a Nemzeti fejlesztési terv deszegregációt célzó pályázati kiírásainak valamelyikére. De nem tették. Több kerület és civil szervezet összefogásával készült egy terv a "4-6-os projekt", az Erdélyi utcai iskola gyerekeinek egyenletes szétosztására a körúti villamos vonalán található iskolákba, de ebben a nyolcadik kerületi önkormányzat nem volt hajlandó részt venni. Sőt. Önkormányzati (köz)pénzekből komoly összegeket fordítanak az iskola "megmentésére", túlélésére, miközben az igazi megoldás az lenne, ha az ilyen anomáliákkal küzdő iskolákat felmenő rendszerben bezárnák, és az ide járó gyerekeket a környék más, "mezei" általános iskolájába irányítanák. Ilyen lépések eredményeképp osztályonként 1-2 főnyi "problémás" gyerek járna, nem lennének "vicces" osztálytársak, akik jó heccnek tartják egy tanár megalázását és lefilmezését; nem lenne a kialakult helyzetet támogató hangulat; viszont lennének tanárok, akik rendelkeznek a megfelelő pedagógiai eszközökkel; és legfőképp diáktársak, akik jó példát mutatnak, akikkel egyszer akár a Margit-szigetre is el lehetne jutni.

És szögezzük le: attól, hogy az iskolát a közoktatási törvény legutóbbi módosítása szerint papíron összevonták más intézményekkel, még ennek az iskolának a hétköznapjaiban nem változott meg semmi.

De ha a konkrét iskolától egy kicsit messzebb tekintünk, láthatjuk, hogy a média komoly energiabefektetéssel képes néhány esetet "feldörgölni". Olyan eseteket, melyek néhány évtizede teljességgel elképzelhetetlenek lettek volna, manapság azonban már található rájuk példa. Ahelyett azonban, hogy a konkrét eseteken szörnyülködnénk, érdemes volna egyszer az indokokat is megnézni, és nem csak hirtelen felindulásból reagálni.

Évek hosszú sora alatt elvégzett hazai és nemzetközi kutatások tömegei mutatják, hogy a megoldást az integrált oktatás jelenti, amely mindenkire (azaz romákra, nem romákra, szegényekre és tehetősekre) áldásos hatással van. Éppen ezért teljesen felesleges újabb felmérésekre, vizsgálatokra, bizottsági fellépésekre és közéleti személyiségek akcióira fordítani az energiát. Már csak azért is, mert ezek hatása nem szokott túl sűrűn beszivárogni az iskolapadokba. Az MDF-nek a diákok oktatásból való kizárását lehetővé tévő javaslatával egyébként nem csak az a baj, hogy nyíltan kimondja: ezekről a gyerekekről a társadalom lemond, hanem az is, hogy nem céloz meg semmiféle proaktivitást, megelőzést.

A megelőzés lényege pedig viszonylag egyszerű: Magyarországnak ahhoz, hogy az EU-ban versenyképes legyen, jó - azaz a társadalmi igazságosságot szem előtt tartó - finanszírozási és valódi esélyeket teremtő, integrált - oktatási rendszerre van szüksége. Amíg azonban a problémákat egy-egy helyre sűrítjük, addig csak egyet tehetünk: várjuk, hogy mikor robban az így megteremtett időzített bomba.

Daróczi Gábor

az Oktatási Minisztérium hátrányos helyzetű és roma gyerekek integrációjáért felelős volt miniszteri biztosa

A Rába habos oldala

Somlyódy László mérnök, akadémikus cikkében (Hab a Rábán, március 21.) többek között arról ír, hogy a habképző anyagként gyanúsított naftalin-diszulfonát hosszas "kísérletek szerint habverés ügyében ártatlannak bizonyult". Nos, habot olyan hoszszúkás alakú molekulák képeznek, amelyeknek az egyik vége vízben jól oldódik, míg a másik rosszul vagy egyáltalán nem. Emiatt ezek a vegyületek csak korlátozottan oldhatók. Az ilyen szerkezetű molekulák a víz felületén (a buborékok felszínén) szeretnek elhelyezkedni, oly módon, hogy a vizet kedvelő rész a vízben, míg a vizet taszító másik vége a levegőben van. Az így létrejött molekularéteg rögzíti a habot. A naftalin-diszulfonát egy tömzsi, a vizet minden porcikájában nagyon kedvelő vegyület. (Még a levegő páratartalmát is képes megkötni, ezt közel két évszázada tudják a vegyészek.) Egyértelmű, hogy habot nem képezhet. Ezt bármelyik vegyészhallgató a vizsgán ingyen megmondja. Felesleges "kísérletekre" kár volt pénzt, időt, energiát pocsékolni!

Ellenben az élőlények sejtjeiben rengeteg hosszúkás molekula van, melyek egyik vége "vízkedvelő" (hidrofil), másik vége "víztaszító" (hidrofób). Amikor az élővizek mikroszkopikus lényei (algák, baktériumok, egysejtűek stb.) elpusztulnak, a sejtek szétesésekor ezek a molekulák kiszabadulnak, már csak egy kis vízmozgás kell, és a belekeveredő levegővel kész is a hab.

A naftalin-diszulfonát, ez a bőrcserzésben használatos méreg pusztítja a Rába élővilágát, így nem kell csodálkozni azon, hogy a bécsi műegyetemi kísérletekben a bőrgyári szennyvíz, immáron a folyó vízével keverve, habzást okozott.

Azon se lepődjünk meg, hogy "140 km-rel lejjebb, Nicknél" figyelték meg a habzást. A sejtek elpusztulásához, bomlásához idő kell, és eközben a folyó eddig sodorta el a sejttörmelékeket. Ezt a föltételezést szabványos mérésekkel néhány hónap alatt alá lehetne támasztani, nem kellenek hozzá hosszú évek és bőséges források.

Czigler László

biológus