Önállóságról és saját döntésekről mindkét esetben csak korlátozottan beszélhetünk, hisz a tervek egyrészt az elkerülhetetlen kormányzati fejlesztések megyei és regionális leképeződései voltak, másrészt sosem jutott elegendő idő a valós igények "mélységi" felderítésére. Ezek után nem meglepő, hogy nem sokan bíznak a tervezés lehetőségében és hatékonyságában.

Szerintem ma a kistérség - illetve több kistérség együttese - az a szint, amelyen valós esély mutatkozhat az érdemi munkára, a közösségi alapú tervezésre. Szinte minden kistérségben megalakult az ún. többcélú társulás, amelynek kötelező feladata a területfejlesztés is. A társulás - javarészt annak elnöksége - egyben kistérségi fejlesztési tanácsként is funkcionál, ami feltételezné a vállalkozói és civil kör részvételét a döntésekben. Ez azonban esetleges az önkormányzati dominancia, az erősebb polgármesterek és települések hegemóniája miatt. Általános probléma, hogy az egyébként sem túl jelentős források nem a gazdaságfejlesztést szolgálják, hanem a hiányokkal küszködő önkormányzati gazdálkodást egészítik ki, s ez a szempont uralkodik a helyi tervek, programok elkészítése során is.

Az aktív, beavatkozó, központi irányítású tervezés a helyi szintet "csak" a társadalmi egyeztetés mélységéig vonja be. A központ ebben az esetben meg kell legyen győződve afelől, hogy ért ahhoz, amit befolyásolni akar, vállalva döntéseit és azok következményeit. Máskülönben csak hályogkovács lehet vagy próféta - egyikre sem érdemes közpénzt bízni. A passzív központ pedig decentralizációt és szubszidiaritást rikkantva oda is dobhatja a gyeplőt a lovak közé, a helyiekre hagyva minden döntést és minden felelősséget. Valószínűleg ebben az esetben is a középutat érdemes választani, de egy biztos: profi szakemberek kellenek, akik nem a közönségnek "játszanak", hanem érte és vele.

A médiapolitizálás korában ugyanis - a nehezen megfogható, objektív közjó helyett - sokszor az nyer, ami a nagyérdemű szemében "népszerű". A kormány megindított bizonyos nagy horderejű, komplex, rendszerszintű változásokat, föladva az olcsó - hosszabb távon beláthatatlanul drága - népszerűség lehetőségét, de ezek még az eredeti elképzelések szerint sem érték volna el a gazdaság, főképp a helyi gazdaság fejlődését befolyásoló tervezési és megvalósítási gyakorlatot. Pedig a kis- és középvállalkozások hatékony támogatásának nincs alternatívája, ha a cél az elmaradott területek és leszakadó társadalmi csoportok felzárkóztatása. A kurrens támogatáspolitika érthető és - a "biztonsági játék" szemszögéből - védhető elve, hogy "pénzt vissza nem adunk!" Ez egyrészt előre vetíti a szükséges forrásokkal és fejlesztési elképzelésekkel, kapcsolatokkal rendelkező szerencsés kisebbség sikereit, másrészt visszaigazolja és legitimálja a központi tervezés módszertanát. Csak éppen nem feltétlenül a tényleges szükségletek és adottságok figyelembevételével születnek meg a pályázati kiírások! Bár az íróasztalötletek, a "top-down" megközelítés hegemóniáját felváltotta az előzetes igényfelmérés, a projektgyűjtéssel, ez még mindig kvázi-top-down metódus, mert nem számol a mikroszint igényeivel, az ott felmerülő, a végrehajtást néha ellehetetlenítő akadályokkal.

Kérdés, hogy egyáltalán lehet felzárkóztatásról beszélni ott, ahol a magánszféra főbb szereplői nem akarnak megjelenni vagy nem képesek beruházni? Voluntarizmus-e vagy szociáldemokrata alapállás, ha a kormányzat egyes döntései nem az erőseket tovább erősítő, a különbségeket növelő, divatos, ám megkopott szóval neoliberális trendet követik, hanem egy-egy területre és ágazatra tudatosan "odahatnak" a társadalmi-gazdasági folyamatok élénkítése, az elmaradottság csökkentése érdekében? Ha a magánszektor valahol tehetetlen és/vagy érdektelen, milyen mélységig avatkozhat be a kormány anélkül, hogy megsértené a piaci verseny elveit vagy más - esetleg uniós - szabályokat? Egyáltalán, kell-e ilyenkor piaci elvekről beszélni? Szükséges-e a versenyelvű pályáztatás, ha egy térség élhetőségéről van szó? Mi a teendő, ha egy térségben kevés a vállalkozás és a projektalkotásra alkalmas, kellő gyakorlattal bíró személy, az önkormányzatok szegények, már polgármestert is nehéz találni, nincs jövőkép, és elköltözik, aki teheti? Ezekre a kérdésekre a mai támogatási és forrásallokációs rendszer nem ad választ.

Az elmúlt évek bebizonyították, hogy minden szinten érvényesül a lobbik hatalma. Kiegyenlítésről, "helyzetbe hozásról" csak akkor lehet beszélni, ha a kiírók "garantálják", hogy az erre szánt forrásokat kimondottan lehetetlen máshol, másra felhasználni. Ilyen, a helyi társadalom összefogására és együttműködésére építő programot véleményem szerint csak szigorúan ellenőrzött és határozott központi menedzsment mellett lehet ma Magyarországon levezényelni (ellenőrzött bottom-up). Az új megközelítés és a várható "közegellenállás" miatt pedig speciális eszközök és módszerek szükségesek a kiegyenlítés politikájának megvalósításához, egyes térségek és csoportok felzárkóztatásához. Például nem célszerű jelentős hozamkövetelményeket támasztani a mikrovállalkozókkal szemben a pályázati kiírásoknál, ellenben támogatott kamatozású és garanciájú hitelekre, valamint kockázati tőkére és tanácsadásra szükség van.

Szakmai körökben nem vitás, hogy a kormány különböző egységei által irányított kistérségi hálózatok munkáját össze kell hangolni. Ebben az esetben meglenne az elinduláshoz szükséges "humán kapacitás" ott is, ahol a helyi intézmények és egyéb szereplők még nem elég aktívak. Optimális esetben a helyi fejlesztési irodák, ahol a szakértői kapacitások koncentrálódnak, a helyi társadalom egyre szélesebb rétegeit aktivizálhatják. Célszerű lenne, ha a fejlesztések menedzselése kapcsán a helyi gazdaság, a civil szervezetek és az önkormányzatok (akár hosszú távú konzorciumi) megállapodást kötnének az összes potens szereplő képviseletében és érdekében. Ebben a keretben széles körű társadalmi közreműködéssel testre szabott programokat lehetne kialakítani és megvalósítani. Ehhez persze a párhuzamosságokat is fel kell számolni: nonszensz, hogy egy adott helyen egyszerre több "komplex" program készüljön, különböző tollakból, más és más prioritásokat, különféle fejlesztési irányokat meghatározva.

Az FVM az uniós vidékfejlesztési forrásokat részben a fentiek szerint igyekszik kezelni. Az egy vagy több kistérség településeinek önkormányzatait, civil és gazdasági szervezeteit reprezentáló helyi vidékfejlesztési közösségek 2008-ban megalkotják az általuk lefedett terület 2013-ig érvényes komplex térségfejlesztési stratégiáját, s ennek benyújtásával pályázhatnak forrásokra. Ez az újfajta megközelítés ellenérdekekbe ütközhet, de látni - és mindenekelőtt hinni - kell, hogy ez a vidékfejlesztési modell minden eddiginél alkalmasabb, főleg az elmaradott térségek gazdasági-társadalmi fejlődésének előmozdítására, hiszen a helyi igény, adottság, tudás és akarat lehet a meghatározó a külső szakértők diktátumai helyett. Ez elősegítheti a meggyengült "közbizalom" helyreállását, a helyi közösségi öntudat erősödését.

A kistérségi szintet sokan és sokszor bírálták, mondván: mesterséges, gátolja a természetes egységek kialakulását és megerősödését. Ám most valóban kialakulhatnak azok az alulról szerveződő, nagyobb népességű területre kiterjedő, többszektorú szövetségek, amelyeket kevésbé lehet majd az eddigiekhez hasonlóan központi elképzelések szerint "terelgetni".

A szerző az FVM Vidékfejlesztési Intézetének osztályvezetője