Nem lettünk valóság-show, mert nem hagytuk. Mindenki másképpen közelített a Marshoz, a legtöbben közülünk lelkesen és tudományosan, esetleg előre flegmán, de nyitottan, szúrós szemmel figyelve, mi minden sülhet ki a játékból, megint másvalaki kicsit szomorúan, hogy már késő, mint e sorok sírója. De az ilyen jelölteket – bár sokfélék – egy igazi valóság-show producere kegyetlenül kiszórná: nem egymással akartuk ugyanis rendezni különféle dolgainkat, hanem a Marssal, és nemhogy keresve a nyilvánosságot, hanem csak ímmel-ámmal elfogadva.

Még így is lehetett volna valóság-show a mi szerény expedíciónk, ha nem is kifelé mutatva a jellegzetes műfaji tüneteket, de magunk között. Például, ha kicsit klikkesedünk.  Ha bennfentes párosok alakulnak, akik suttogva kibeszélnek más párokat vagy hármasokat, végül is voltunk hozzá hatan.  Vagy ha hosszú, erőltetett lelelkizések folynak a mindenhol elhelyezett kamerák előtt. Mindenhol elhelyezett kamerák ugyanis voltak nálunk is. Valóság-show lehettünk volna, ha állandóan foglalkozunk vele, hogy most jóban vagyunk-e, vagy rosszban. Ha magunkat felpörgetve újra és újra vidámak akarunk lenni. Vagy ellenkezőleg, szabadon eresztjük rosszkedvünket, mert attól leszünk érdekesek. Szóval ez az, amit mi mind nem tettük, vagyis csak úgy elvoltunk. Mi meg a Mars.

Néha, legrosszabb pillanatainkban, leginkább leeresztve, Jim Jarmusch Törvénytől sújtva című filmjének bizonyos zárka jeleneteire emlékeztettünk (nekem beugrott, lehet hogy csak rám érvényes szakmai ártalom), nem is a szóban forgó film konfliktusos jeleneteire, hanem az apatikus-fajtákra, amikor hőseink csak bambulnak bele a világba, szúrós szemmel nézik a zárka padlóját. Mi a  magunkba-fordulós pillanatokban így néztük a laptopok monitorját. Mintha nem is a szimbolikus, hanem valóságos ablakok volnának az Univerzumra, az asztronómusnak akár szó szerint, ha az ő képernyőjén kedvenc szoftverével éppen csillagképeket mozgatott. A Bázislakónak ilyenkor nem kell a sivatagi táj a kis kerek ablakon kívül, úgy érzi, az igazi világ nem „ott túl a rácson” van, hanem ott bent a Hálózatban. Vagyis, aki éppen leeresztett kissé, mindig vágyakozva bámult a pixelek közé.

Mondhatni, szimulációs élmény: valószínűleg a Marson is ilyen kapaszkodókat keres majd a honvágy.

Szóval Mars-bázis azért sem lett BB-ház, Valóvilág-villa, túlélő-piknik, és effélék. A Jarmusch-párhuzamot sem kell komolyan venni, hiszen nem is volt börtön. Sőt, a börtön remélhetőleg elkerülhető lehetőségével e sorok írója éppen akkor került kapcsolatba, amikor „szabadult”, és az első, a legeslegelső kozmikus kanyar után tíz mérfölddel túllépte a világosan kitáblázott speed limitet.  Nyilván vitte a lendület, talán bizony el akarta érni a szökési sebességet, ami persze a Marsról visszafelé indulva kevesebb, mint a Földről, de 65 mérföldnél mégiscsak több. Azonkívül nincs hozzászokva az 5000 köbcentis hajtóművekhez. Most mindenesetre be kell fizetnie 82 dollárt az első postahivatalban, vagy két héten belül megjelenni egy bizonyos Roy Brown bíró előtt, egy ismeretlen Utah-i kisvárosban, és tisztázni az esetet. Ha rajta áll, az előbbi megoldást választja.  Bár a Mars tágabb földi környezete is szívéhez nőtt, és a Jarmusch filmet is szereti, mégiscsak hazavágyik.

Ahogy a másik filmhős, csillagközi klasszikus mondja: „Haza...haza…”

A NOL interaktív infografikája a Marsról és a magyar expedícióról itt >>>

Linkek:
Mars Society
Expedíciónk honlapja
A legénység életrajzai