Mars Istenhez békességért!
Természetesen nem fért bele, de egy bolygóközi trip-et ember nincs, aki kihagyna. És bár nem tudtam pontosan, mire vállalkozom, boldogan mondtam igent a felkérésre.
Az utazás maga volt a vegytiszta szürrealizmus. Vegytiszta, mert a nagy büdös semmiben vágtattunk késő éjszaka - szubjektív időben fényéveket. Pszichedelikus kifutópálya vezette fel a szomszéd planétát, olyan egyenes volt, akár az Isten nyila. A sur real átérzése korántsem olyan komplikált Amerikában, mint az európai kultúrkörben (esernyő, varrógép, boncasztal, miegymás). Egy betonnal felöntött szupervektor kell hozzá, semmi több.
Gyerekkorom csúcsfilmjében (Vissza a jövőbe) Michael J. Fox és az Einsteinnél is Einsteinebb szórakozott professzor hasonló start után robbannak át tér és idő kapuján. (Egy ezüst-metál, GMC márkájú álomverdával, amit aztán szépen leamortizálnak). Lassan mi is elrugaszkodtunk a Földtől, és mi is majdnem összetörtük a járgányt – ne tévedjünk, egy nyolc hengeres GMC-t. Tibor barátunk ugyanis (aki filmrendező, tudósító és sofőr egy személyben) demonstrálva kínjait az automatizált amcsikocsikkal akkorát fékezett újdonsült otthonunk előtt, hogy - mint az út során oly sokszor már - előrebukva a kesztyűtartóba haraptam.
Ezzel a mozzanattal kikerülhetetlenül kezdetét vette a crew 71 időutazása. Jómagam egy 100 esztendős pesti bérházból ruccantam át a 100 millió éves molekulák és óriássziklák világába, ahol senki és semmi sem él, minden csak van. Ami viszont van, az nagyon van! Nálam, 23 éves kistaknyosnál például sokkal inkább. A létezésnek többé nem előfeltétele az élés – számomra ez volt az első napok legdöbbenetesebb tapasztalata. Ez az a bizonyos űr-érzet, ami ismeretterjesztő csatornákon sosem jött át, és amit mi mégis szerettünk volna érzékeltetni Tiborral egy nyomokban fikciós részeket is tartalmazó dokumentum-opusban.
„A tér itt maga a gondolat” - írja kedvenc szerzőm Baudrillard, Utah állam Mars nevű bolygójáról. Furcsa de így van, operatőrként egy posztmodern filozófus szavai vezéreltek a komponálásban. A mozgó, lélegző űrruhásokat médiumként igyekeztem „használni”, akik valójában azért vannak, hogy a merev és részvétlen tér kápráztató arányait segítsék belátni a nézőnek (látónak). Olyan darabokat metszettünk ki a végtelenből, és úgy próbáltuk terelgetni a szkafanderes hangyákat, hogy a „space-t” kitöltő bonyolultan primitív és szabályosan kaotikus formák egy intelligens világegyetem által megformált alakzatoknak látsszanak. Fapados asztronauták, kőgömbök, vonalak, szögek, magasságok és mélységek, élés és vanás zavarba ejtő, sőt abszurd találkáit akartuk megfigyelni és rögzíteni.
Baudrillard mellesleg azt is leírja, hogy „az emberi fajnak olyan szentségeket kell kitalálnia, amelyek felérnek a környező természeti kataklizma mértékével”. Jelentem: ezt a szintet mi, kísérleti- és low budget körülmények között, egy tudományos kutatómunka farvizén nem akartuk, és nem is biztos, hogy képesek voltunk megugrani. Szerény közelítésekben, laza gimnasztikában gondolkodtunk. Egyszersmind reménykedünk, hogy a pénzosztó szervek legalább az utómunka fázisában megtámogatják a projektet.
Előzetes baráti/szakmai beszélgetések során felmerültek analógiák, hogy most akkor kire-mire is hasonlít ez a filmterv: egyik ismerősöm szerint „jancsói minimál sci-fi”, másik szerint „fliegaufi trouvaille-ból kompilált dokujáték”. Mi magunk a szemzői Csoma legendáriumot idéztük fel nem egyszer.
Mindezek ellenére még mindig nem tudom, mi sül ki belőle. Leginkább azt szeretnénk, ha a sok izgalmas párhuzam mellett eredet-i minőséget kapnánk a végén.
Az első napok (pardon: sol-ok) burleszk-szerűen indultak, nehezen sikerült igazodni a sci-fi kereteihez. Miközben oszthatatlan perfektségre törekedtünk, halmoztuk a bakikat: egy délelőtti belső felvétel előtt megkértem mérnökünket Tepit, húzza ki a hűtőt, mert hangosan zúg. Este tízkor aztán eszünkbe jutott, hogy vissza is kéne dugni, különben minden élelmünk kimászik onnét, és éhen pusztulunk. Másnap a víztartály lezárásáról feledkeztünk el, és kábé öt liter folyadék csurgott rá terepmunka-koordinátorunk, Móni küszöbére. Kora este aztán bepróbáltuk a Kozmikus Közlekedési Zrt. által rendelkezésünkre bocsátott quad-okat, Tibor pedig addig feszegette a határokat, míg végül a feje tetejére állította az egyik háromszáz kilós monstrumot, és kis híján alá is szorult. Szerencsére egy jeles filmesztéta éberségével még időben elvetődött, tigrisbukfencet hányt a Mars porában, és megúszta lightosabb húzódásokkal.
Jövendő asztronauták figyelmébe ajánlom a marsi életforma némely különösségeit:
1. minden élőt és nem élőt szétfeszít az elektromosság. Harminc mérföldes körzetben sehol egy vezeték, mégis ráznak a dolgok, ha hozzájuk érek. Mintha saját szánalmas fegyverével bökne vissza e vidék a pelyhes állú civilizációnak. 2. ha az ember talpon akar maradni, minimum négy liter vizet fogyaszt el naponta. 3. lemond a higiéniáról, hetente csak egyszer fürdik (mert víz az alig), és hajlandó egyesülni kontinenseken átívelő lábszagokkal, a más legénységek által lehasznált mars-csizmákban. 4. meg kell tanulni nem félni a mindenségtől. Ha az ember otthon kiáll az éjszakai ég alá, azért fél (ha épp fél), mert valaki netán rátámad, megöli. Itt ez elképzelhetetlen. Ami ha lehet, még félelmetesebb.
Tanulságos volt átélni azt is, hogy az ártalmatlannak vélt homok mennyivel ádázabb ellensége a filmkészítőnek, mint a többtonnás tömegű, ugyanakkor kifejezetten békés kőtömbök. Nagyon precíz előkészületeket igényelt, hogy a mai mezőnyben félprofinak számító PD 150-es DV kameránk épségben kerüljön ki a kalandból. Mégis, hiába a látszólag tökéletes védelmet biztosító protektor-táska (a szakzsargon szerint bugyi), pár nap után le kellett mondanom a manuális élességállításról, mert a huncut kis szemcsék - mint szú a fába - minden apró résbe beették magukat. Középtávon a fényerőt szabályozó írisz is megbolondult, ami elvileg nem történhet meg, de ha egyszer megtámadja a homok-hályog, úgy látszik, a kamerának is szemműtét kell, vagy kellene. Ráadásként a tizedik napon – valószínűleg elektronikai anomáliák miatt – csuklás-effektet produkálva ugrálni kezdett a kép, de ezt a betegségét reggelre kialudta a gép. Utolsó nap aztán volt olyan kedves és újra elkezdte. Méghozzá a mindent eldöntő kulcsjelenet kellentős közepén, amit végül hihetetlen szerencsével sikerült csak leforgatni.
A vizuális koncepció megvalósítása - noha gazdag elméleti alapokból indult ki – nagyon nehéz feladat volt tehát, nem beszélve arról, hogy a misszió célja nem is a filmkészítés volt eredendően és maradandóan, hanem a tudományos riszörcsing. Imígyen a buzgó operatőr gyakran instant képekkel volt kénytelen főzni, és örült, ha akadt egy-két perce kvázi művészi tervezésre a folyamatos improvizáció során.
Szerencsére a legénység tagjai nagyon áldozatkészek voltak, és kreatív szellemben, színészi fegyelemmel teljesítették - gyakran bizony tétova - instrukcióinkat. Így történt, hogy egy vad, szeles napon, amikor háborgott a vörös bolygó, kozmikus küzdelmek árán a magyar zászlót is kitűztük egy dombtetőre. Sóhajtoztunk, mint Pannóniai János anno, Marshoz címzett epigrammájában: „Szerzője rettenetnek, pánikindító / Atyánk, kíméld megfáradt pannon népemet.”
Leigáztuk Mars Istent, és kegyelmet kértünk egyúttal. Szép pillanat volt, sosem felejtem el. Mégis: ha majd egyszer azon kapom magam, hogy marslakók szippantanának fel egy alföldi gabonakör közepéről, köszönettel visszautasítom az invitálást. Barátsággal kezet rázok, átnyújtok egy dvd-t a filmből, és csókjaimat küldöm türelmes asszonyaiknak.
