A magyar politikában új szelek fújtak 1998 után. A korábbi parlamentközpontú, többpólusú, kiegyensúlyozó, konszenzus felé mutató puha demokrácia, puha hegemónia ellenében megjelent a prezidencializálódó, vezérelvű, kétpólusú, konfliktusos kemény demokrácia és hegemónia. Központosítás, államhit, autonómiák letörése a kemény hegemónia jellemzői. Az Orbán Viktor vezette jobboldal nem egyszerűen elfogadta a kemény hegemóniát, hanem beleszerelmesedett a megtalált vezérbe, s a hitet a ráció, az érzelmet az értelem fölé helyezte. A magyar tömegdemokrácia médiademokráciává változott, a politika négyéves buborékpolitikává, a politikus varázsló televíziós sztárrá. Csak emlékeztetőül: "egész pályás letámadás", "aki nincs velünk, az nincs". A baloldali ellenzék választhatott: kitart a puha demokrácia és hegemónia eszméi és gyakorlata mellett, védi a parlament, a nemzeti intézmények, az önkormányzatok, a szakmák autonómiáit, konszenzust ajánl, vagy átveszi a kemény demokráciát, vezért, hitet talál magának, beleáll a konfliktusba és saját fegyverével veri le a jobboldalt.

1998 és 2004 ősze között a baloldal a puha hegemónia, az 1989-90-es demokrácia védelmét vállalta. Az MSZP egész korábbi politikai hitvallása és magatartása 1989 óta a puha hegemónián alapult. Elfogadjuk, hogy az ellenzék nem ellenség, hogy nem zárunk ki senkit a demokratikus közmegegyezésből, hogy a parlamentben politizálunk és tartózkodunk mindenfajta erőszaktól. Önmérsékletet tanúsítunk, lemondunk a vezetés monopóliumáról, ezért saját többségünket is korlátozzuk, nem élünk vissza vele se az ellenzékkel, se a társadalom kisebbségével szemben. Se a pártban, se a politikai életben nem fogadjuk el a vezérelvet. Nincs vezetési monopólium, nincs leadership. A politikai vezető első az egyenlők között. Nem érzelmi, hanem értelmi, nem a szenvedély, hanem a belátás alapján követjük. Nincs semmiféle személyi kultusza, tömegkommunikációs sztárolása. Döntései vitathatók. Gyakoroljuk a párton belüli pluralizmust, nem kizárjuk, hanem befogadjuk a nemzeti, faji, nemi, vallási, regionális másságot. A párt valójában pártok halmaza, eltérő értékrendű és érdekű csoportok önkéntes együttműködése. Ennek megfelelően lassú, sok vitát, egyeztetést követelő működési rendet követel.

Védjük, mert egyszerre értékünk és érdekünk, az alkotmányos köztársasági rendet - chartizmus - a kemény hegemóniával, az illiberális demokráciával szemben. Ha a kemény hegemónia, kemény demokrácia győzedelmeskedik, akkor elsőként az MSZP-t fogják kizárni, gettósítani, kommunistázni, ezért küzdenünk kell a kizáró, "ki kit győz le" politikai rendszer ellen. Nincs "egy a tábor, egy a zászló", a baloldal érdekelt a kis pártok létezésében, nem kívánja egyesíteni valamennyi baloldalon lévő pártot, megenni a kisebbek szavazótáborát. Az MSZP koalícióképes párt, amely akkor is kész koalícióra lépni, ha nincs kényszere a koalíciónak. Erőszakoskodik, veszekszik a családi tűzfészek koalícióban, de nem semmisíti meg, vagy nem dobja ki koalíciós társát. Ettől kormányzóképes inkább, mint a jobboldal. 1990 és 1994 között, majd 1998 és 2002 között a baloldal ennek a felfogásnak a jegyében védekezett és támadott az Antall-féle többségi elvet érvényesíteni akaró, majd az orbáni kemény hegemóniával szemben. És ezért nem élt kétharmados többségének súlyával 1994-1998 között a Horn-kormány. Nincs televíziós buborékpolitizálás, a kormányzás kemény munka és reformok sorozata három és fél éven át, és csak a végén kampányolunk.

De 2004 tavaszától Gyurcsány Ferenc és az MSZP többsége hatékonyabbnak és győzelemre alkalmasabbnak vélte Orbán Viktor kemény hegemóniáját, s lépésről-lépésre átvette az orbáni játékszabályokat. (Látszatra Blair modernizációs stratégiáját, ahogy Orbán is Blairt utánozta kezdetben. Csakhogy a kelet-európai Blairek jobban hasonlítanak Tudjmanra vagy Putyinra, mint londoni hősükre.) A szocialisták egyre büszkébbek voltak arra, hogy képesek kemény eszközöket használni, hogy csapásra csapással válaszolnak. Önként belementek a vezérelv bevezetésébe a baloldalon, először mint szükséges rosszba, majd szeretett jóba. Ha a jobboldalon eluralkodott a "gyűlölet-szerelem"-elv, most már a baloldal is megtalálta Gyurcsány Ferencben politikai szerelmét, gyűlöletének orbáni célpontja után.

Gyurcsány Ferenc "személyes érdeme", hogy megszüntette a szocialisták bűntudatát a Kádár-rendszerért, közömbösítette lelkiismeretüket az erőszakos fellépéssel szemben. A "merjünk visszaütni" stratégiája kétségkívül visszaadta a baloldal öntudatát, de elvette tőle, ami benne a legjobb volt - a bűntudat képességét. A baloldalt az tette alkalmassá erkölcsileg a kormányzásra, hogy a bűntudata miatt nem merte, akarta, tudta eltiporni a másként gondolkodókat, hanem meghallgatta és megfontolta az eltérő véleményeket, ellentétben a jobboldallal, amely szilárd öntudattal vallotta és vallja magát az egyedül alkalmasnak az ország irányítására, és zár ki bárkit nemzetére, vallására, fajára, nemére tekintve. "Aki nincs velünk, ellenünk van", "aki nincs a reformokkal, Magyarország ellen van", "aki nincs Gyurcsány mellett a baloldalon, nem baloldali" stb.

A vezér iránti szerelem és az ellenféllel szembeni személyes utálat 2004-ig a jobboldal monopóliuma volt. Azóta a baloldal választói többsége is megérezte a politikai szerelem erotikus szenvedélyét. A 2006-os választási kampányban kiteljesedett, eufórikussá vált az "igen, igen, igen" táncos, szédült élménye. Már csak hinni, remélni, szeretni kellett a baloldal vezérét, és gyűlölni, megvetni, félni a jobboldalét - a baloldali választó is átélte, amit korábban jobboldali fia, szomszédja, a Millenáris parkban zokogó fiatalok.

Gyurcsány nem mondta ki ugyan az "egy a tábor, egy a zászló" jelszavát, de 2004-től módszeresen kezdte elrabolni a liberálisok témáit, napirendjét. Majd közvetlenül behatolt a párt személyzeti politikájába, s ajánlott minisztert, államtitkárt SZDSZ-mezben. A végén már pártelnököt is, ahogy Antall és Orbán tették a jobboldalon. Az SZDSZ frakciója egyre inkább az MSZP egyik platformjává vált, amelynek szavazatait a miniszterelnök monopolizálta, s használta az MSZP többi platformjának kézben tartására. Az SZDSZ látszat önállósága remek eszköz a zsarolásra: az MSZP nem kormányozhat nélkülük, ám az új, Gyurcsány-Kóka SZDSZ egyetlen napot se élhet Gyurcsány Ferenc nélkül. Gyurcsány mindent megtett a liberális szavazótábor felfalására, illetve a szocialista szavazótábor előtti képmutató színjátékra: jaj, jaj, ki vagyok, ki vagyunk szolgáltatva ennek a kicsi, de erőszakos pártnak. Ezt a kártyát csapta le az asztalra a 2004-es első kormányának alakításakor, és a 2005-ös köztársasági elnökválasztáson. Sikerült is az SZDSZ-t függővé tenni a parlamenti választásokon a szocialista stratégiai szavazóktól, másrészt meggyűlöltetni őket az önállóságot és egyenrangúságot nemcsak a jobboldallal, hanem az SZDSZ-szel szemben is követelő szocialista választókkal.

A 2006-os baloldali győzelem - ugye, hogy századokkal ezelőtt volt -, tökéletesen igazolni látszott az új MSZP-politikát. Orbán Viktor látszólag a saját fegyvereivel győzetett le. Hitem szerint legalább akkora része volt a győzelemben az MSZP többosztatúságának, annak, hogy jól egyesítette magában az eltérő társadalmi csoportokat, az önkormányzati munkát, bizonyította kormányzóképességét. De tény, hogy a kormány központosítása, majd az MSZP megkísérelt egységesítése, vagyis az egyszemélyes kormány és a hallgató párt megvalósítása kétes eredményhez vezetett.

Gyurcsány Ferenc orbánosodása, az erős kormányzati centralizáció és az MSZP fideszesítése, a kemény hegemónia eszközeinek és módszereinek átvétele nemcsak a baloldal, hanem a magyar politikai élet tragédiája is. Immár mindkét oldal az erőben kezdett hinni, vezérekben reménykedik, identitáspolitikai kizáró szempontokat követ. "A politika páros műfaj, olyan, mint a házasság vagy a barátság, nem függetleníthetjük magunkat ellenfelünktől" - mondta Gyurcsány 2007 októberében. Kinek a szabályai szerint járjuk a táncot? A magyar politika páros táncosai az eredeti orbáni táncot járják, gyurcsányi pörgésekkel. A 2006 nyara óta tartó politikák, az egyik oldalon a modernizáció és a reformok, a másikon a nép nevében kizárták az ellenvélemények szabadságát, megrendítették az autonómiákat. A baloldali vezér egyik napról a másikra magáévá tette a jozefinizmus neoliberális változatát, és a lelkes SZDSZ-re, valamint saját megrémített pártjára támaszkodva reform villámháborúba kezdett. Ezzel nemcsak elriasztotta a szocialisták egymilliós szavazótáborát, és feldühítette a bizonytalanokat, hanem az elmúlt hetek gyászos eredményéhez vezette pártját és kormányát. A konfliktusos politizálásban, különösen ellenzéki pozícióból Orbán és a Fidesz a jobb. A népszavazásban megverte a kormánypártokat és megbénította a további kormányzást.

A 2010-es győzelem és ezzel az ország megtartásának reménye elveszett. A baloldali front felbomlott. A "meneküljön, aki tud" logikájának megfelelően a szocialista pártelnök és a szabad demokrata bábelnök tűzharcba ment egymással, s a menekülő pártok maradványai dicsőségesen legyűrték egymást. Itt már egyáltalán nincs szó kormányzásról. A miniszterelnök egyértelműen pártelnökké vált. A 2010-es szocialista identitású pártot menti, kihajítva a fölöslegessé vált koalíciós partnert. Ha nincs győzelem, nem kell koalíció, de kellenek a mélybaloldali és a kieső liberálisoktól megszerezhető szavazók. Ha az SZDSZ-től szabadulással sikerül öt-hat százaléknyi szavazatot szerezni, az már siker. Igaz, hogy az SZDSZ megsemmisülése után nehéz, vagy szinte lehetetlen lesz nyerni 2014-ben, vagy 2018-ban - kit érdekel. Az ostobasági verseny másik győztese, a magát tökéletesen megutáltató, tisztességes vezetőit, értelmiségét, választóit vesztő Kóka-féle SZDSZ most boldog lehet - elég bátor volt az öngyilkossághoz. Már csak a durva válás erőszaka hiányzott a baloldal hibáihoz. Most bekövetkezett.

A magyar gazdaság és társadalom súlyos helyzetben van. A lehető legrosszabb történelmi pillanatokban nem kormányozzák. (A nem-kormányzáshoz bármikor megszerezhető, megvehető öt-hat szavazat.) Mondhatnánk, ez jobb, mintha rosszul kormányoznák. Igen, de egy olyan gép, amelynek automatikáját az eddigi kormányzás kikapcsolta, nem tud üres pilótafülkével repülni. A gépet uraló jobboldali túszejtők se nem akarnak, se nem tudnak vezetni. Nem kell félni, nem fog fájni - hangzik a vezetői kórus.

2008 áprilisa óta új szelek, jaj de utálatos szelek fújnak. Kitartanak-e a politikai erők a 2004 ősze óta tartó kétvezéres, kétpólusos, konfliktusos kemény hegemónia, a "ki kit győz le" politikája mellett? Ebben ma, és valószínűleg 2010-ben, kétharmaddal a jobboldal a győztes. Vagy egyik, netán mindkét fél, szakít a vezérelvvel, a kemény demokráciával, és újjáépíti az európai puha demokráciát? Ha a politikai elit őrzi az elmúlt évek intézményeinek romboló és nem építő, a válságok kezelésére alkalmatlan politikai szerkezetét, akkor megtapasztaljuk, ahogy az ország elmúlt évtizedét nem a lezajlott, hanem az elmaradt változások jelentették, így lesz a következő évtizedével is. Minden megváltozik, hogy semmi se változzék.

Az ország rátalál valamiféle megkövesedett sebességre: mindenütt merev kitörések, amelyek fakulnak, hátrálnak és csökkennek, anélkül, hogy mozdítanának. A politikusok penészes arcú csődgondnokok, akiknek fő tevékenységük, hogy a fára viszszaragasszák a lehullott leveleket, ősszel hirdetve, hogy jő a tavasz. Jevgenyij Koroljov kemény kézzel és puha ujjakkal játssza Bach Goldberg-variációit. "Magányos hintaszék vagyok / és ringok a szélben, / a szélben. / A terasz hideg és vacog / s én ringok a szélben, / a szélben. / És ingok-bingok, s száz komor / zaj recseg a hárs sűrűjében. / Ki tudja, mi inghat még valahol / a szélben, / a szélben." Ingatja Christian Morgenstern versét Szabó Lőrinc Magyarország szelíden elhúzódó halmai felett.