A Jaffa Kiadónál megjelent Partitúra Polcz Alaine utolsó könyve, amit már nem tudott megírni, de elmondani még igen. Beszélgetéskönyv ez, Singer Magdolna két - 2004-ben és 2007-ben - Polcz Alaine-nel folytatott, rögzített és szerkesztett beszélgetését tartalmazza. Gondolkodtató olvasmány.

Összegezés, vallomás, gyónás, röviddel az immár tudott, és méltósággal várt halál előtt.

Kezdetről, életről, munkáról, férjről, feleségről, végről szól a könyv.

Utolsó könyve a tucatnyi után. Polcz Alaine pszichológusként dolgozott, mint írófeleség élt, és íróként halt meg. Író lett, igazi író. Nem akart az lenni. De író lett, mert el akart mesélni valamit.

Férje is író volt, mert író akart lenni.

Egyszer Szigligeten állítólag egy kollégának ráncolt homlokkal azt találta mondani: úgy látom, odakinn mostanában ez a Nouvo roman megy. Nekünk is arra kell ráállni. És ráállt.

Az asszony nem akart író lenni, isten őrizzen, volt neki szakmája, becsületes. De muszáj volt elmesélni valamit. Hát író lett. Nem tehet róla. Kénytelen volt.

Alaine elmeséli, hogy mikor odaadta férjének az Asszony a fronton kéziratát, ő olvasás után e szavakkal adta vissza: "Nagy siker lesz." Ő ilyesmiben gondolkodott: iskolában, hovatartozásban, díjban, sikerben.

"Az egyik szobában én írtam bábdarabot, a másikban ő... Hogyha az enyém nagyon jól sikerült, akkor Miklós még egy kicsit stilizálta, és leadtuk az ő nevével. Ha az enyém kis vacak volt, lement az én nevemen... Igen jól sikerült például a Vörösmarty művéből írt Tündér Ilona. Olyan jó volt, hogy miután Miklós átstilizálta, a neve alatt ment, és nívódíjat kapott érte. Ezen sokat kacagtunk..."

Hát ezen én nem tudok kacagni. Mindegy.

Polcz Alaine lényegember volt. A legbensőbb magot kereste mindig. Azt kereste betegeiben is, azt a lényegi magot, ami a beteg burokban még ép, ami meglelhető, megragadható.

Csodálatosan mesél munkájáról, soha nem nagyképűen, pedig alighanem páratlanul végezte azt; bárhová került, azonnal kitűnt, újat csinált. Másként látta a dolgokat, mint a többiek. Más volt. Fakadt ez a kisebbségi létből, hisz erdélyi volt, és fakadt a szörnyű tapasztalásból is. Máshonnan jött. Ő onnan jött, ahová mások menni szoktak, de csak a végén.

Más volt, mint a többi, de nagyon tudott odafigyelni a többire, a másikra.

Párszor találkoztam vele a vége felé, nem, hogy nem figyelt rám, de észre se vett. Másra figyelt, máshol volt, másban volt benne. Abból a nem-figyelésből éreztem, mennyire tud figyelni.,

"Rengeteg dolgom volt - meséli a könyvben - Hajnalban könyvet írtam, nappal elláttam a klinikán a betegeket, este társaság, háztartás. Ha dolgozom, mindent elfelejtek. De mindent. Amikor beléptem a klinika ajtaján, akkor megszűnt a külvilág. Emlékszem, mikor kiléptem késő délután, este, akkor ocsúdtam fel, hogy mi is van? Vagy harminc évig nem aludtam ki magam."

Alázatos ember volt. Ember, akit nem aláztak meg soha, akit nem tudtak megalázni, akkor sem mikor tucatnyian erőszakolták meg, soha nem volt megalázott, de mindig alázatos volt. Azt mondja, ez azért van, mert sokat tudott, tehát tudta, hogy milyen sok az, amit nem tud, és ezért soha nem viselkedett úgy, mint aki sokat tud.

Sokat tudott, és azt el kellett mesélnie.

Rákos lett, gyógyíthatatlan, és éppen meg is unta az írófeleség státuszt, pláne az ezerszer megcsalt írófeleség státuszát - nekiült írni. Egyik könyvet írta a másik után, és közben észrevétlenül meggyógyult.

Úgyhogy a férj megtiltotta elébb a szakmai munkálkodást, majd az írást is neki. Mert, hogy ő, a nagy író beteg, és őt kell ápolni, nem pedig irogatni

Aztán a férj meghalt, és lehetett írni újra.

Csak előbb rendezni kellett a hagyatékot; eltartott az is jó pár hónapig.

De inspiráló is volt a munka: közben támadt az írónak az az ideája, hogy megírja a férj szeretőinek históriáját. Ehhez nem csupán gondosan áttanulmányozta a férjéhez írott több száz szerelmes levelet, de meg is kereste a levelek íróit, akik - egy kivételével - valamennyien ráálltak a beszélgetésre. Nem voltak kevesen. Alaine figyelte, szerette és sajnálta őket. "Szörnyű lehet, hogy egy férfiról, akit szeretsz, tudod, hogy van felesége" - mondja bölcsen.

Ő rendezte be a férj szerető-lakását. A nők meg azt követelték, hogy a férj ne is találkozzon ővele. A férj előbb-utóbb persze hanyatt-homlok menekült hozzá, a szabadságba vissza. Az utolsó interjúban már nyíltan beszél, amire célzott elébb: mikor a férj elköltözött csak az első pár hét volt nehéz, aztán jó volt nagyon; ráérzett a szabadság ízére, az önállóság, a magasság kellemes oldalaira, hogy nem kell tekintettel lennie, nem kell kiszolgálnia, nem kell a másikról gondoskodnia. Aztán a férj megjött, és kezdődött minden elölről, lehetett főzni a teákat megint.

"Elmentem a szerelem mellett" sóhajtja utolsó erejével.

De a szeretet mellett nem ment el, abból indult, abban járt-kelt, és abba is érkezett meg végül.

Történetekben, példázatokban, alaptörténetekben gondolkodik. Egyik alaptörténete ez a gyerekkori:

"Bementem édesapámhoz elkeseredve és mondtam, hogy apuka, azt mondják, csúnya vagyok, buta vagyok, tetves, rühes. Apám végighallgatott és azt mondta: Nem baj, én nagyon szeretlek."

Talán ezt adta vissza egész életében

Nem volt gyermeke, bár unszolta férjét, csináljon valamék szeretőjével egyet, de nem volt; társa is előrement. Még sem maradt magára a végén; ápolták, körbevették, szerették, lesték és jegyezték minden szavát, sóhaját az utolsó percig.

Úgy látszik, a végére valóban mindenki azt kapja vissza, amit adott.

Polcz Alaine - lényegember volt