Éppen csak hogy maradt le, ugyanis annak idején a Bázis osztrák legénységnek, az AustroMarsnak küldetését segítette a földi – konkrétan salzburgi – irányító központból, ami persze nem azonos a Mars Society sokat emlegetett „Mission Supportjával”.

Csodálkoznivalónk innentől kezdődik: hogy nekik saját irányító központjuk volt. Nem mintha a mi legénységünk nem állna kapcsolatban lelkes és okos kollégákkal, akik webkamerán nézik minden csetlésünket-botlásunkat, és ugyanúgy adnak tanácsot a rakott krumpli főzéshez, mint a műszerek helyes használatához, vagy távolból kőzetet elemeznek, megint mások szoftvert küldenek át bizonyos gyengélkedő technika életre-keltése céljából, egyelőre ugyan nem sok sikerrel.

No de egy hivatalos földi irányító központ, az azért mégis csak más!

És ezek szerint az osztrákoknak éppen ilyen volt, talán egy bizonyos egyetemi szobában, ahol állandóan égett a villany, villództak a monitorok, és a karikás szemű önkéntesek előre összehangolt terv szerint váltogatták egymást.

Csodálkoznivalóink csak szaporodnak. Ma tudtuk meg, hogy az AustroMars hatfős legénységét nem a végzet és csoda hozta össze, nem egyszerűen jó időben, jó helyen viszonylag jó emberek találkoztak, ahogy, gondolom, mi tettük, hanem a csapat három fix tagja mellé három önkéntest toboroztak a médián keresztül. Százhúszan jelentkeztek, és lehet képzelni a nem kis nézettségű vidáman-tudományos, vagy tudományosan vidám show-félét, melyben a százhúsz jelentkezőből a boldog hármat kiválasztották. Csak annyiban hasonlít az osztrák történet a miénkre, hogy pszichológusok az övékében is szerepelnek, ők voltak a felkent döntnökök, az ottani Intézet, akik tesztekkel, szigorú próbákkal keresték nagy nyilvánosság előtt a legalkalmasabbat.

Rendben van, az osztrákok megadták a módját, mondhatnánk keserű szájízzel, de aztán mentegetnénk is magunkat, hogy mi viszont nem fordultunk kereskedelmi televízióhoz, meg hogy persze könnyű így, műsort csinálni egy tudományos vállalkozásból. Hiszen akkor nyilván az a bizonyos televízió, a kirostálós valóság-show gazdája volt az osztrák expedíció bőkezű szponzora is egyben! De tévedtünk ismét: osztrák barátunk folytatja az AustroMars történetét, és kiderül, hogy az expedíció bőkezű támogatásról kormányszinten, közpénzből gondoskodtak, és az illetékes miniszter - talán bizony kultusz- esetleg oktatásügyi -  annyira szívén viselte az első szimulált osztrák Mars-expedíció ügyét, hogy személyesen jelent meg a mi Florian barátunk mellett a földi, vagyis salzburgi irányító-központban.

Emésztjük a hallottakat, akár Móni rakott krumpliját, és vegyes érzéseink között próbálunk rendet teremteni. Mert vegyesek: hiszen lehetünk büszkék is, nekünk ehhez képest szerényebb keretek közt, nagyszabású médiagépezet nélkül is sikerül. Lehetünk szomorúak is, ha arra gondolunk, hogy szomszédainknál nem csak közpénz van több az ilyesmire (azt tudtuk eddig is), de vannak gyermeki lelkű miniszterek, stresszes hétköznapokból kiszakadva, akik csak úgy Mars-expedíciós irányító-központokat látogatnak, látogatásuk politikailag nem szimbolikus, nem irányít figyelmet sehová, nem is terel el, nem kezel válságot, egyszerűen csak a miniszter tréfás úri kedve úgy tartja.

Aztán a büszkeségen, szomorúságon túl kicsit szégyelljük is magunkat. Így, szegényen is, tényleg ilyen szerencsések vagyunk? Mi átmentük volna-e magyarországi százhúszból, a többfordulós rostán?  E sorok írója például túlkoros. Ma olyan tempóban mászott le egy szakadékba, hogy ha ehhez hazai kőbányában rendeztek volna biztonsági előszűrést, ő biztosan kiesik. Florian azt mondja, hogy az osztrákoknak még a quad – a négykerekű homokjáró – szakaszerű vezetéséből is egynapos kiképzést tartottak. Hasznos lehetett: én az első napon fölborultam a magam homokjárójával, de itt a helyszínen, úgyhogy már késő lett volna kibuktatni. Szerencsére megúsztam, így tragédia híján nem lesz olyan vizsgálat, ahol valaki fölfedezi a spanyolviaszt azzal, hogy a mi kis expedíciónk nem lett fölkészítve, mert nem volt meg a valóság-shownak  kijáró előválogatás.

Persze ne kiabáljuk el, de mégis: itt vagyunk, megvagyunk, immár lecserélhetetlenül. Az osztrákok egyébként állítólag még ebbe sem nyugodtak bele: akik az utolsó körben estek ki, keserű szájízzel, dacosan követték az expedíciót, a közeli Hanksville falucskában saját pénzen beszállásolták magukat, és a dombok mögül távcsővel figyelték a boldog kiválasztottakat. Ha nem is lőttek rájuk, de esetleg bemártották őket a Mission Supportnál a legkisebb szakszerűségért.

Tegnap este a HAB obszervatóriumában végre megnéztem a Marsot, ahol vagyunk. Ahogy illik, integettünk magunknak. Mert ott vagyunk, ez nem kérdés, a korong halovány vörössége az itteni talaj alapján egyenesen otthonos. Kedves kis bolygó, nyilván megéri a fáradságot.  Azért talán jó, hogy nem volt valóság-show, hogy nem nyertünk, és nem leselkednek ránk saját buckalakó-vetélytársaink.

Barátainknak, az önkéntes hazai irányító központnak pedig köszönjük, hogy komolyan vesz minket.

• A NOL interaktív infografikája a Marsról és a magyar expedícióról itt >>>

Korábbi blogbejegyzések >>>

Linkek:
Mars Society
Expedíciónk honlapja
A legénység életrajzai