Nagy győzelme volt ez a nyugati demokratikus világrendnek, nem egész tíz év múlva össze is omlott a Szovjetunió. Mindegy. Az utóbbi években viszont valami egészen furcsa dolgot észleltem magyar jégkorongfronton: a működés jeleit. Nagy fölfedezés volt ez, mert errefelé momentán semmi sem tűnik működőnek, sportolót is többnyire akkor hall vagy lát az ember, ha a sportoló nyilvánosan sír, hogy miért nincs állami pénz az ő senkit sem érdeklő sportjára, vagy ha magyarázza az újabb vereséget. Jégkorongozót nem hallottam sem sírni, sem magyarázni, a jégkorongozók csak jégkorongoztak csendben, pedig igazából pénzük sem volt, pályáik sincsenek, a körülmények gyalázatosak, az igazolt játékos nevetségesen kevés satöbbi, tehát bőven lenne itt sírnivaló, de a jégkorongozók nem sírtak, hanem múlt héten bejégkorongozták magukat a világ legjobb tizenhat csapata közé. Márpedig mi a látványos, népszerű, ezért sok pénzt mozgató csapatsportokban hosszú évek óta kerüljük a világélvonalat, mindig jól megmagyarázható okokból. Megkérdezhetnénk ezeket a jégkorongos fiúkat, hogy mégis, mitől működik a biznisz? Miért nem döglődik, ahogyan illene? Furcsa bagázs ez, mert amikor például jégkorongos szakember, edző, játékos vagy klubvezető beszél valahol, akkor az embernek valahogy az az érzése, hogy értelmes, céltudatos, magabiztos embereket hall, sehol a megszokott sunyizás, ostoba kifogáskeresés, bunkó lejmolás. Mintha az egész dolognak lenne szervezete, mi több, szervezeti kultúrája, munkamorálja, mindenféle egészséges viszonyrendszerei. Lehet, hogy a magyar jégkorong igaziból nem is magyar? Valami súlyos és idegenszerű összeesküvés lehet emögött. Időben el kéne fojtani, mielőtt mindanynyiunkat megfertőz.