Volt idő, amikor a közszolgálati tévé operákat közvetített a Metropolitanből. Például ezt: a Simon Boccanegrát Sherrill Milnesszel. Kicsit régen volt, úgyhogy leginkább csak arra emlékeztem az egészből, hogy a tenornak olyan furcsa szocreál arca volt, és Milnes úgy esik el az előadás végén, teljes hatalmas testével, hogy az ember összerezzen.

Huszonnégy év, tán a DVD igazolja, hogy minden tényleg így történt, szocreál és összeesés. Ennél persze több is történik: látja az ember, hogy az Adornót éneklő Vasile Moldoveanu érthetetlenül merev, a katonás operajátszás híve, aztán kiderül hogy nem véletlenül merev és ideges, olyan hamisan énekli az áriát, hogy erősebb idegrendszerű férfiú is idegeskedne, ha tudná, hogy mit fog művelni hamarosan.

Ez a legrosszabb tapasztalat, a többi tulajdonképpen jó. A zenekar még Metropolitan-szinten is kivételes formában, lehet, hogy James Levine kicsit érzelgősre veszi az előjátékot, de aligha vitatható, hogy az árokból az szól, amit a karmester megálmodott. A színpad látványosan sötét, Verdi legsötétebb operáját sötétre világították, fölismerhető Genova, a San Lorenzo oroszlánjai a lépcső mellett, de a vidám, csíkos templom itt komoran feketéllik az éjszakában. A jelmeztervező és a parókakészítő még nem gondolt a kamerákra, feltűnik az anyagok ócskasága és a hajak műszálassága. De más szempontból is a mintha és a majdnem körül mocorog. Milnes a címszerepben lenyűgöző jelenség, de azért érvényes rá, ami általában az amerikai baritonokra: olyan, mint Leonard Warren, csak nem annyira jó. Anna Tomowa-Sintow szép hangon és hibátlanul énekel, de maga a hang nem szól leányosan, az énekesnő pedig végképp nem illúziókeltő, a nagy felismerési jelenet, amelyben Boccanegra megtalálja elveszett lányát, olyan, mintha az anyjáról derülne ki, hogy a lánya. Paul Plishka kellemes gyomorhangon énekel, nem túl meggyőző mélységekkel, de azért hibátlanul. Nagy homlokú, angyalhajú fej, a szemére szinte mindig árnyékot vet az erős szemöldökcsont, de a nagy pillanatban mégis van valami duzzogós a figurában. A komor patrícius hirtelen csak egy fafejű vénember, aki képtelen megérteni, hogy egy nála értékesebb emberrel küszködik. Még azt sem mondom, hogy ez a megoldás nincs benne a darabban, de mégis alternatív olvasat.

Nem akarok hálátlannak látszani: örülök, hogy újra látható ez az alternatíva. És van más öröm is: például szinte láthatatlan szerepben az azóta sztárrá nőtt Dawn Upshaw, így bizonyítva, hogy létezik átjárás a fő- és mellékszerepek között. Az íjászok kapitányát pedig Nagy Róbert énekli, akiről épp itt szinte semmit se tudunk, pedig harminc éven át volt a Met. tagja, klasszikus amerikai karrier, színpadi munkásból lett főszereplő és persze inkább mellékszereplő, de évtizedekig ott volt, bizonyítva, hogy nem csak Carelli Gábor volt a New York-i kis tenor hazánkfia.