- A cirkuszban az a jó, hogy nincs helye benne a gyűlölködésnek. Aki valamit tud, tisztelik. Ha én jó légtornász vagyok, miért utálnám a lóidomárt? - kérdez vissza Gálvölgyi János, mikor azt firtatom, fontos-e a cirkusz manapság, s ha igen, miért.

A cirkuszosok megunták, hogy nincs világnapjuk, úgyhogy újítottak maguknak legalább egy európait. - Talán már az a nap sincs messze, mikor mindenhol a földön a cirkusz ünnepe lesz április 19. - reméli Pósfai Zoltán, a Fővárosi Nagycirkusz munkatársa. Egyelőre csak a kontinensen, de így is több mint ezer kompánia állt meg szombat délután három körül néhány percre, hogy egy, a nemes célra felkért helyi művész (Budapesten a cirkuszhoz több szálon kötődő Gálvölgyi) elmondja a publikum előtt a több tucat nyelvre lefordított üzenetet: a cirkusz az interkulturális párbeszéd fontos eszköze, határok nélküli művészeti forma, amelynek egyetemes nyelve mindenki számára érthető, művelői mindenhol otthon érezhetik magukat.

Nem a szokásos menetrend szerint haladnak a dolgok. Az emeleten az Iparművészeti Egyetem hallgatóinak cirkuszplakátjaiból nyílt kiállítás, a ház előtt, az európai cirkusznap tiszteletére felállított színpadon két előadás között a cirkusz zenekara koncertezik, s az artisták legfiatalabb nemzedéke ad ízelítőt tudásából, de testközelből lehet haverkodni az elefántokkal is, akik hálás trombitaszóval köszönik meg a tudósító által fogyasztásra felkínált sárgarépát.

- Járnak még egyáltalán cirkuszba az emberek? - kérdezem Pósfaitól, s ő visszakézből válaszol: évente 300 ezren. A jegyszedő nénik buzgón bólogatnak, tessék megnézni, mi van odabenn.

Tényleg: őrjöngés van odabenn.

Az augusztus közepéig látható Cirkuszparádé című program gerincét a 140 éve porondon lévő Togni cirkuszdinasztia társulatának munkája adja. Nemcsak azt érdemes tudni róluk, hogy a lovakkal és pónikkal elég jól szót értő Christina Togni tisztára úgy néz ki, mint Rubint Réka - csak ő nem főz és/vagy tornázik a tévében -, hanem például, hogy a vándortársulatok közül eddig egyedül ők kaptak engedélyt, hogy sátrat verjenek a moszkvai Vörös téren az 1996-os cirkuszfesztivál alkalmából, és Monte-Carlóban is számos alkalommal díjazták számaikat. A Népszabadság munkatársa egyébként csúnyán hipokrita: bécsis zsemlével a kezében méltatlankodik, mikor az állatokat különféle készségek és egymás átugrálására presszionálják ostorpattogtatással, miként teszi azt Hans Ludwig Suppmeier is a lovakkal és a tigrisekkel. Szimpi a csávó, kicsit mégis azért szurkolok, legyen már végre egy kis lázadás. De nincs.

Hiába, az valahogy jobban bejön, ha az ember magával szórakozik, vagyis szórakoztat. És ebben sincs hiány. Hogy mire képes Allison Togni egy hatalmas lepedőbe burkolózva a magasban, különösebb biztosítás nélkül, azt egyszerűen látni kell, és ha már ott vagyunk, az ezüstre testfestett Silver Power nevű statikus akrobataduót, a Baross Imre artistaképző Rolling Wheels csoportját, vagy a MACIVA légi akrobatáit se hagyjuk ki. És bár a közönség (főleg a srácok) körében a pónikat nehéz überelni, Devis Vassallónak sikerül. A clown egyrészt drótkötélen is bizonyít, de ami fontosabb: túllép a "mikor nem figyel a másik, jól seggbe rúgom" szintű bohóctréfákon. A nézőtérről a porondra szólított gyerekekből nevettető, a felnőttekből ugyancsak vicces zenekart rögtönöz, operarészletet adnak elő. A finálé után pedig szomorú hegedűszóra sminkasztalhoz ül, az áltükör előtt megtisztítja magát a bohóclét összes rekvizitjétől, előttünk vedlik át utcai ruhába, úgy búcsúzik. Meg sem ismernénk a metrón valószínűleg. Van, aki karosszérialakatos, akad, aki forradalmár, bróker vagy rendőr, más meg bohóc, hát istenem. Ez a felismerés pedig képes egy - mi tagadás: giccsbe hajló - kis szombat délutáni katarzist okozni. Ráadásul önkritikára késztet: a cirkuszból nem lehet kiöregedni mégsem.

A Togni család láthatóan szót ért a lovakkal