Az óriási készültségre a horogkeresztes zászlókat lobogtató, „Sieg Heil!”-t harsogó, fekete SS-egyenruhát viselő nácik védelme érdekében volt szükség: a környéket ellepték a jelentős túlerőben lévő, harcias ellentüntetők. A rendfenntartóknak végül közülük kellett többet a földre teperniük, hogy a magukat nyíltan nácinak valló demonstrálók élhessenek az amerikai alkotmány első kiegészítésében rögzített szólásszabadság jogával.

A bejelentett és engedélyezett felvonulás hivatalos célja az illegális bevándorlás elleni tiltakozás, illetve a kétpártrendszerrel szembeni alternatíva felmutatása volt a fehér amerikaiak számára, bár az eseményt nyilván nem véletlenül időzítették Hitler születésnapjához. Az útvonal mentén végig döbbent turisták és arcukat kendővel eltakaró ellentüntetők álltak. Utóbbiak egy ötvenfős csoportja a Washington emlékműnél észrevett egy pár, a csoporttól elszakadt nácit, akiket a rendőröknek csak kézitusa árán sikerült kimenekíteniük a fenyegető gyűrűből. Az ellentüntetők könnygázt permeteztek a rohamrendőrök arcába, úgyhogy néhányukat letartóztatták. – A barnainges és horogkeresztes menet a megfélemlítés és a terrorizmus eszköze. Azért jöttünk, hogy szembeszálljunk velük, ne higgyék, hogy biztonságban megtehetik – mondta később a Washington Postnak az egyik őrizetbe vett.

A Capitolium előtti réten a fehér felsőbbrendűség hívei a részben fekete rohamrendőrök védelmében gyakorlatilag önmaguknak szónokoltak. Azzal fenyegetőztek, hogy „kipucolják” a kisebbségek által lakott településeket és városrészeket, miközben a távolból hallatszó bekiabálások közül még az enyhébbek közül való volt a „Rasszista disznók!”. A kordon mögül valaki nagy hangerővel játszotta Martin Luther King 1963-as, „Van egy álmom” kezdetű, a faji egyenlőségről szóló történelmi beszédét.

(Washington)