Bradbury megírta, hányan és hogyan mennek a Marsra, és azt is, ahogyan nem mennek. Hogy nem változik semmi.

 „Mikor gyerek voltam, lángoló szavakkal irkáltak: „a holnap világa! Tudás! Jólét és luxus mindenkinek!” Nyolcvan éve! Ma van az a holnap! Hát ültünk űrhajóban? Nem. Voltunk a Marson, Saturnuson, Jupiteren? Nem.”.
Igen, a történetben szereplő ócskavaskereskedő-családapa, végül vesz egy modell-űrhajót, összes megtakarított pénzéért szimulátornak rendezi be, beadja otthon, hogy igazi, közbe csak ócska autómotorok zümmögnek a belsejében, és vetített kép adja a látványt az ablakokban. Azután pedig a soha föl nem röpülő masinába invitálja a gyerekeit, akik mindennél jobban vágynak egy Mars-utazásra. Meg akarja adni nekik az élményt, tehát eltitkolja előlük az igazságot. Egy hét múlva nyílik az űrhajó ajtaja, a gyerekek hálásak és boldogak, a feleség szemében  a férj a „legjobb apa.”

A mi helyzetünkben sok mindenben emlékeztet arra, ami Bradbury történetében szerepel, például a Bázis, a mi kis HAB-unk, műanyag falaival és falépcsőjével, és persze az is, hogy mi is akarjuk, hogy kétezer dollárért – a mi kétezer dollárunkért - ez igazi legyen, mint Fiorello Bodoni, Bradbury hőse. És persze van egy Mrs. Bodoni is valahol, ha nem más, hát mi magunk, aki novella szövege szerint eleinte ünneprontó, és rákérdez a lényegre: „Az űrhajó milliókba kerül. Honnan vannak millióid?”   

Arra viszont Bradbury nem gondolhatott 1952-ben, hogy jöhet olyan pillanat, még csak nem is nyolcvan, csupán ötvenhat évvel később, amikorra ugyan tényleg kiderül, hogy nem változott semmi, hogy becsaptak minket, amikorra ugyan igaz lehet a történetbéli apa szép és elkeseredett gesztusa, hogy minden pénzét egy álomra áldozza, csak az nem igaz többé, hogy ezt a gyerekei kedvéért tenné. 

Mert hogy már régen nem az kell a gyerekeinek, ami neki kellett annak idején, és ami neki kell még most is.
Nagyon rossz érzés, hogy valószínűleg túl vagyunk valamin. Mert hát itt ülök a Marson, lelkesedem, de nem tudom, elég népszerű volnék-e otthon a heti egyszeri mosdásos vakáció-tervvel?  

Ez most mind nem jutott volna eszembe, ha nem éppen egy előző legénység hátrahagyott papírjait, sőt, a hozzájuk kapcsolódó Mars Society brossurát lapozgatnám. „Családi-élet analízis Mars expedíció során”. A magyarázat hozzá a szokásos: ilyen természetes emberi közösségekben könnyebb volna a hosszú utazást elviselni, könnyebb az első telepek alapítása, a lelki és fizikai túlélés. Csupa szép gondolat, és az is szép, hogy ezt önkéntes családok segítségével tanulmányozzák, akik a költségekhez maguk is hozzájárulnak, de szponzorok jelentkezését is várják. Tegyük hozzá, a Marsbéli Krónikákban is családok szerepelnek, több változatban, többféle lelki túlélési stratégiával, privát-diadallal, családi fájdalommal. 

Közelebbről megnézem a képet: egy középkorú kopaszodó apa vigyorog a sisak plexijén át, csupa optimizmus, a vörös-zöld-kék Mars-zászlót színpadiasan lengeti, mellette kamaszlánya, vállát behúzva, esetlenül emeli a túl hosszú szkafander nadrágszárát, ő is mosolyogni próbál, közben elsüllyedne szégyenében. De a szégyen nem is a legrosszabb, nyílván pontosan tudja, mennyi jó dologról mondott le, ami egy vakációzó amerikai tinédzsernek kijár. Ha szüleivel kell mennie, de mama nem áll az utolsó pillanatban a megbuggyant apuci mellé, akkor legalábbis kinéz egy karibi hajókázás, ha pedig elget nyafog, és elengedik a barátaival, akkor beach-party, táborok, fiúk-lányok együtt, buli-buli hátán. 

Helyette itt van az MDRS. Neki pedig legalábbis bólogatni illik a papa lelkesedésére, aki saját gyermekkora sci-fi szerzőivel példálózik, többek között egy Bradbury nevűvel. Ő csak áll, a sisak nyomja a fejét, és egy könnyű kamasz-hisztit sem engedhet meg magának, hiszen itt a szponzor fotósa, ott a Society pszichológusa. Várná az estét, de kedvenc sorozata helyett jelenést kell írnia, a félméteres priccsén kuporogva, hogy rendben van-e részéről a bolygóközi családi élet?

Újra Bradbury:
„szívjátok be mélyen az űrhajó szagát! Vegyetek észre mindent, hogy soha ne tudjátok elfelejteni, hogy jól emlékezzetek rá, és mindig el tudjátok mesélni.
- Igen apu.”

Ahogy azt a Mester elképzeli.

A NOL interaktív infografikája a Marsról és a magyar expedícióról itt >>>

Korábbi blogbejegyzések >>>

Linkek:

Mars Society
Expedíciónk honlapja
A legénység életrajzai