Vajon mit mond a két kormánypárt vezetője és vezetősége a másikról? És mit mondanak róluk a jelenlegi ellenzékiek, főként a közöttük a legnagyobb és legfontosabb? Vajon meddig bírja a jelenlegi kormány, és ki fogja majd a rúdját egy hónap, két hónap, fél év, két év, öt vagy tíz év múlva? Erről szólnak a hírek, a pletykák, az interjúk, az elemzések, erről beszélnek a politika iránt érdeklődők, ennek jegyében tüntet a harcos szélsőjobb a legrosszabb múltból örökölt jelmezekben.

A világért sem kifogásolom, hogy szó van erről, hiszen ez is hozzátartozik a politika felszínéhez. Önsorsrontásnak tartom azonban, hogy szinte kizárólag csak ez képezi a közbeszéd tárgyát. Ha a fecsegő felszín mögött hallgat a mély. Mert nem az a baj, ha válságban van a kormány, hanem az, ha maga a társadalom, a nemzet kerül krízisbe. Ha nincs reális képe a lehetséges jövőről, és ennek következtében az sem valósul meg, ami pedig elérhető lenne. Ilyenkor a társadalom közélete lassan a süketek párbeszédéhez válik hasonlóvá. És egyre inkább így van ez nálunk.

Vissza kell térnünk a magyar közélet nemes hagyományaihoz. Amit én magam a harmincas évek végétől, majd a háború után '48-ig, majd '56 előtt és '56-ban átéltem. Amikor a szellemi és társadalmi élet legjobbjai - Bartók, Kodály, a népi írók, a szociáldemokraták, a szabadgondolkodó liberálisok, a szociológusok és történészek - a magyarság sorskérdéseit vetették fel. Kritikusak voltak önmaguk irányában is, felléptek a "magyar ugar" ellen, de mindig a magyarság érdekeit képviselték. Különböző feleleteket adtak, de ez volt a téma, ebben nőttünk fel. És ez volt a tárgya a hetvenes-nyolcvanas évek szellemi mozgalmainak még a cenzúra viszonyai között is. Szembenézni a zsákutcás magyar történelem következményeivel, a belőle adódó dilemmákkal, és keresni az előrevezető utat.

A magyar sors alapvető kérdése ma is ugyanaz: hogyan tudjuk áttörni az évszázados zsákutca végén meredő falat. Ez ugyanis máig sem sikerült teljesen. Beléptünk az Európai Unióba, de a magyar gazdaság és a magyar társadalom fejlődése nemcsak Európa vezető országaiétól marad el, de lassan már volt társaink, a csehek, szlovákok, szlovének, lengyelek, a balti államok is megelőznek minket. Pedig húsz évvel ezelőtt mi voltunk az elsők mint a szovjet "tábor" jóléti és liberális csodaországa.

Mi történt? A helyzet jellemzésére számos hiteles elemzésre hivatkozhatunk közgazdászok, szociológusok, történészek tollából. Hadd idézzem most a legutóbbit, a Nemzeti Bank elnökének, Simor Andrásnak a tömör összefoglalását. (Népszabadság, Hétvége, március 22.)

A válságos helyzetnek két tényezője van: az államgazdasági rendszer és a társadalom. Az államháztartás és vele az egész gazdasági létezésmód bajai nem esetiek, hanem szerkezetiek. Nálunk kevesebb ember adózik, mint az unió legtöbb országában, de többet kell adóznia. A társadalom egyharmada tartja fenn az államot. Kevesebben dolgoznak, és kevesebb a valóban teljesítő vállalkozó is. Ellentételként viszont többet költünk a szociális kiadásokra, mint bárki más Európában és a visegrádi államokban. Ördögien hibás kör alakult ki, amely most már nem kényszerűen következik az elmúlt évszázadokból, hanem a magunk "hozzájárulása" az 1990 utáni két évtizedhez. Tegyük mellé, hogy ugyanakkor világrekorderek vagyunk a feketegazdaság elterjedésében és mértékében: a GDP egyharmadát veszi el. Mindebből számszakilag az a racionális végeredmény adódik, hogy legalább 2500 milliárdot kellene kivonni a magyar államháztartásból, akkor indulhat meg a gazdaság nagyobb arányú fejlődése, és akkor működhet európai szinten az államháztartás.

Ennek a helyzetnek logikus tükörképe a társadalom magatartása. Itt szó szerint idézem Simor Andrást. "A magyar lakosság jelentős része idestova 18 évvel a rendszerváltás után sem érti, hogy mitől lehet sikeres egy ország (és ezen belül lakói is) a globális piacgazdaságban. Nem érti vagy nem akarja elfogadni, hogy ez a mai világ a szabadságról, a felelősségvállalásról, a folyamatos változásokhoz való rugalmas alkalmazkodásról szól, nem pedig arról... hogy az államnak kötelessége gondoskodni munkalehetőségünkről, jövedelmünkről és jólétünkről."

Ki a felelős? Nem, nem a magyar nép, nem a magyar társadalom. És már nem is csak a történelem, hanem az utolsó 18 év magyar politikai élete, amely nem fordított elég figyelmet a társadalom helyzetének megváltoztatására. Az történt ugyanis, hogy a nyugat-európai, észak-amerikai országokban a múlt század második felében a társadalom szerkezete a jóléti állam keretében átalakult. A lakosságnak legalább kétharmada ért el egy tisztes, stabil, középosztályinak nevezhető életszínvonalat, mintegy megkoronázva a korábbi évszázadok ipari fejlődését. Nálunk azonban ez nem történt meg. A Kádár-korszak "koraszülött jóléti államában" (Kornai János) emelkedett ugyan az életszínvonal, és ez lett az alapja az akkori viszonylagos megbékélésnek, a társadalom szerkezete azonban nem változott. Így nálunk csupán a társadalom egyharmada került viszonylagosan azonos helyzetbe, mint a nyugati kétharmad. (Ezért beszélhettünk már 1985-ben "egyharmad országról".)

1990 előtt az ellenzék azt ígérte és azt hitte, hogy mindez gyorsan megváltozik. 1990 után azonban minden kormányra kerülő politikai erő továbbra is maradt az ígéretnél. (Egyedül Békesi László és az őt követő Bokros Lajos próbált továbblépni, de kísérletük abbamaradt.) Ki tehát a felelős? Felsorolhatnánk az 1990 után kormányzó mind a hat miniszterelnököt, de miért tegyük? A felelősség ennél egyetemesebb: az egész magyar politikai életé. Ezt mondta ki a híres-nevezetes öszödi beszéd, erre vonatkozik az ott használt többes szám. És ennek felszámolásához kezdett hozzá a jelenlegi kormány 2006 után. Komoly eredményeket ért el mindenekelőtt a túlköltekező költségvetés európai normákra való átszabásával.

Válságról azért beszélhetünk most, mert kérdésessé vált, hogy lehet-e mindezt folytatni. Az európai fejlődéshez való érdemi csatlakozás, a modern élet vívmányainak, új vonásainak észszerű alkalmazása került szembe a magyar ugarral.

A magyar ugar "visszavág". Igen, itt még mindig arról van szó, hogy nem szabadultunk meg a zsákutcás magyar múlt máig tartó káros beidegződéseitől. Ezek nem örökös, Istentől kapott vagy génjeiben adott jellemvonásai a magyar népnek, hanem védekezési formák a sors csapásai ellen.

Mert mit adott a magyar múlt? Azt, hogy sohasem mi döntöttünk a saját sorsunkról. Lásd: 1849, 1914, 1918, 1919, 1944, 1945, 1956, sőt 1990. És nem vagy csak késve és ellentmondásosan mentünk át azon a polgári fejlődésen, ami a nyugati országokat gazdaggá és nálunk szabadabbá tette. Ezért nálunk tovább maradtak életben a társadalmi viselkedés feudális-patriarchális vonásai. Nagy forradalmaink sorra elbuktak, utána paternalista vezetők következtek, Ferenc József, Horthy Miklós, majd Kádár János. 1867 és 1990 között az idő 87 százalékában ők voltak kormányon, és olyankor jobb volt az élet, mint a viharos közjátékok idején. Valamennyien nyitva hagyták a mellékutakat, nagyobb mértékben, mint a polgári országokban. A társadalom megszokta, hogy apjának tartsa Ferenc Józsefet, Horthyt és Kádárt, aki szigorú, de azért lehunyja a szemét, ha az ember valami számára jónak csendben utánanyúl.

Ezt az örökséget kaptuk. Ez volt az emberek számára rend. A költő szavát - Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet - csak kevesen értették. A hetvenes-nyolcvanas években a kiskapuk alkalmazása erkölcsileg is megdicsőült. (Például a magyar magán háztáji mezőgazdaság a hivatalos "kollektív gazdaság" árnyékában.) Csak éppen nem kellett hangosan kimondani. Így lettünk a "legvidámabb barakk". Most ennek isszuk a levét. A magyar ugar "visszavág". Nem engedi, hogy a világfejlődés új tendenciáinak robogó vonatára felüljünk.

A nyugati fejlődés ugyanis ezalatt még egyet és még nagyobbat lépett előre. Akkorát, hogy ennek nagyságát és mértékét csak a polgári, ipari társadalom (a kapitalizmus) kialakulásához hasonlíthatjuk.

A jóléti társadalom valóban csúcs volt minden korábbihoz képest. A gazdasági fejlődésben élen járó országok visszariadtak a fasizmus borzalmaitól, és ugyanakkor féltek a szovjet kommunizmus fenyegető példájától. (Amit csak fokozott, hogy a vele való szövetség nélkül nem tudták volna legyőzni a fasizmust, és az is, hogy akkor a nyugati társadalmakban nagy tömegek hittek benne. Elhitték, hogy a szovjet típusú társadalom nagyobb jólétet tud nyújtani a társadalom nagy tömegeinek.)

Így született az elhatározás, hogy minden erőt össze kell szedni a széles társadalom helyzetének javításáért. A módszer akkor az állam erősítése volt, mindenekelőtt az adók emelésével. Több adót vontak el a tőkések, a gazdagok jövedelméből, mint bármikor azelőtt. De ők maguktól is adták, mert féltek. Az adót szociális, egészségügyi, oktatási, építési, kulturális célokra fordították. És ez nemcsak a kétharmados társadalmat hozta létre, hanem az új, többpárti demokráciát is.

Ebben a törekvésben a modern demokrácia mindhárom nagy politikai irányzata részt vett. A liberálisok (Keynes), a szociáldemokraták (sőt ők teremtették meg először a jóléti államot még a világháború előtt Svédországban) és a kereszténydemokrata konzervatívak (Erhardt). Csak a szélsőjobb és a szélsőbal nem vett részt benne. Mindazonáltal ez a rendszer még megőrizte a patriarchális-paternalista múlt bizonyos vonásait, hiszen a jóléti rendszer a gyűjtő és osztogató állam műve volt. Ezért tudta egy torz változatát a Kádár-korszak is megteremteni.

A századvég új átalakulása éppen ezt szüntette meg. Részben azért, mert az új technikai fejlődés túlhaladta az ipari gazdaságot, elkövetkezett az elektronika és a tudásgazdaság korszaka. A munka átalakult, a munkások egyre nagyobb többségét már nem "a vas, acél és olaj, e való anyag teremti meg" (mint József Attila mondta), hanem a számítógépen alapuló új technika. Átalakult az idő szerkezete: ugyanazt az értéket kevesebb munka termeli, és nem a munka mennyisége, hanem minősége szolgáltatja az értéket. A jóléti állam sikere folytán nőttek az egészségügy költségei, mert mind több embert kellett gyógyítani, és az orvostudomány fejlődése folytán nőttek a költségek. Ráadásul - és ez a legfontosabb - a demokrácia megerősödése félretolja, és lassan lehetetlenné teszi a mindenről gondoskodó állam paternalista ideálját. Az új eszme éppen az, hogy minden ember kapjon lehetőséget arra, hogy maga formálja életét, maga teremtse meg annak feltételeit, és állja költségeit.

Tévedés azt hinni, hogy ez egyoldalú liberális felfogás. Ebben is részes mindhárom erő, a liberálisok, a szociáldemokraták és a konzervatívok egyaránt. A különbségek a megoldásban vannak. A liberálisok a gazdaság fejlődését helyezik legelőbbre. A konzervatívok nagyobb szerepet hagynak az államnak. A szociáldemokraták pedig különös gondot fordítanak a társadalom egészének érdekére, az elmaradott rétegek felemelkedésére. Pontosabban, hogy az elmaradott rétegek is kapjanak esélyt és lehetőséget arra, hogy felemelkedjenek. Ez a mai szociáldemokrácia lényege. Az alapvető feladatban azonban egyetértenek. Csak a szélsőjobb és a szélsőbal zárkózik el tőle, és ígér azonnali megváltást mindenkinek.

Nem egészen jó szó a válság, mert túlságosan pillanatnyivá teszi a problémát, amely nem egyik vagy másik kormányzat, hanem hosszabb időszak terméke. Súlyosabb és igazabb úgy fogalmazni, hogy a magyarság két évtized óta fejlődésének kritikus pontján vesztegel. Most lehetne és kellene átlépni a Rubiconon, most lehetne végre igazán megvalósítani Szent István, Mátyás király, Széchenyi, Ady, Bartók és Bibó álmát: érdemben és színvonalban csatlakozni Európához. Hogy aztán közös harcot vívjunk velük együtt a további jövő érdekében.

Kritikus helyzetben van az ország, mert már korábban meg kellett volna tennie a döntő lépéseket, de eddig nem tette meg. A társadalom jelentős része még a paternalizmus álmában él, nem is érti, hogy miről van szó. Eddigi kormányaink az ellenállás ismeretében nem is mertek hozzáfogni, és azt sem tudták, hogyan fogjanak hozzá. Különösen azt nem tudták, miként értessék meg a döntő lépések szükségességét azokkal az emberekkel, akik a feladat valódi természetét önhibájukon kívül nem ismerik. És persze voltak, vannak olyanok is, akik éppen az osztogató állam, az apa szerepét játszó vezető fikciójára építették és építik sorsukat, múltbéli és esetleg jövőbeli hatalmukat, ezzel "járulva hozzá", hogy ne lehessen kitörni a zsákutcából. Ismét mások pedig, éppen azok, akik értik és tenni szeretnének a nehéz helyzet megoldásáért, egymást vádolják.

A feladat kettős. Végre kell hajtani az átalakítást, a reformokat, hogy mind közelebb jussunk a legfejlettebb országokhoz. Ezt azonban a modern demokráciában csak addig, és abban az ütemben lehet megtenni, amennyire a lakosság, tehát a nemzet mind nagyobb része támogatja. Meg kell teremteni azokat a fórumokat, valamint azt a szellemi és civil mozgalmat, amely széles körben lelke lehet a magyar társadalom felemelkedésének. Álljon előttünk a hátulról előre futó nagy felzárkózók, például Finnország és Írország példája.

Mindenkinek azt szeretném mondani: Honfitársaim! A haladás hívei! Fogjunk össze, tegyük félre a kicsinyes ellentéteket, találjunk meg mindenkit, aki úgy gondolja, hogy most, a XXI. század elején végre ki kell lépnünk a magyar történelem zsákutcájából. Bartók Béla szellemében, aki a legmagyarabbat a legmodernebbel egyesítette. Bibó István szellemében, aki legvilágosabban fogalmazta meg a magyar történelem ellentmondását. És a Demokratikus Charta szellemében.A szerző szociológus, esztéta, az MSZP országgyűlési képviselője